Könyvheti hajóút - Vasárnapi levelek II/6.

Dinamittal érkeztem a Könyvhétre. Úgy éreztem meg kell tennem ezt a lépést, fel kell mennem Budapestre és kíméletlenül a polgárok tudtára kell adnom, hogy létezik ugyan élet költészet nélkül, de az: semmit sem ér.
Nem tudom mikor volt, és hogy kik voltak azok, akik elfogadták a konzumidiótaság korszakát, akik beleegyeztek, hogy most már mindenki ugyanolyan lesz, ugyanarra az autóra, hitelre, nőre, utazásra vágyik, mert azt hiszi, majd abban megtalálja a boldogságát. Mindenkinek más hozza a boldogság virágokkal teli kosarát. De van-e valódi boldogság bánat nélkül? Van-e valódi öröm szomorúság nélkül? Van-e valódi nagyság a poklokról való tudás nélkül?
Lizettel sétáltunk a Vörösmarty téren és az egyik asztalnál ott dedikált a nagy író, aki bevezette állítólag a népet a szépirodalomba, Danilo Kiš novelláját is finoman lenyúlva, Hamvas Bélából is nem kicsit merítve. Lizett nővérem meséli, hogy leánykaként szerelmes volt a nagy íróba. Lehet, ha lett volna leánykakorom, akkor én is beleszerettem volna. Elcsavarhattam volna a fejét, összekócoltam volna nagy loboncát, és sokat nevetgéltem volna rajta, hogy milyen furcsa dolgokat irkál össze. Különösen mostanság. Olyan volt egyébként, mint valami kihalófélben lévő egzotikus állat, amivel az emberek szeretnek fényképezkedni. Óvatosan ültek le hozzá, s ha végre valaki leült, akkor rögtön négy-öt melankolikusan bámuló fotós kattogni kezdett. A múlandóságot exponálni lehetetlen, a lencséken át befolyik az elmúló idő szépia bora, megfolytja az élet csillogását a képeken, s minden fölvétel mozdulatlan és merev, még a legélénkebb fotóban is ott van ebből a halálízből egy csipetnyi. Meglehet dicső dolog a hazáért halni, de mi gépeinkért és mechanikus álmainkért kívánunk meghalni, ahol az író, mint egy álomgép füstölgi ki a bizonyságot az embereknek, legfőképpen pedig az önigazolás dokumentumait, s rávezetni már nem akar, beavatásról nem is hallott.
Még egy kört jártunk a téren, s végre találkoztam azzal a két emberrel, akiket annyira szeretek.
Jász Attila ott állt az erdélyi kiadóknak fenntartott kis standnál. Szárnyas kutyák lebegtek körülötte, ő pedig széles nyakát felszegve az égre, erős torkából különös hangon énekelt gyöngyedző gyerekverseket. Leheveredtem mellé és figyeltem milyen szépek ezek a versek, a kis mesekönyv, amelybe összefogták őket Kolozsvárott. Mondtam is viccesen, látom, Tavi, te is erdélyi költő lettél. Mire ő szomorúan, hogy három évig kellett várnia mire végre valaki kiadja, így-ezekkel a képekkel, ilyen finom érzékenységgel.
Erdélyben lehet bízni. És bárki bármit mond, újra és újra erőt vesznek magukon ezek a derék hegyi emberek, s megjelenik közülük mindig néhány, akik a magát konformizáló és elárusító és elkurvuló széphazában arra emlékeztetik a jónépet, hogy „ne már”.
Sem a Tavi, sem én nem vagyunk Erdélyiek, mégis határontúliak vagyunk. Átléptük a Limest, és most a barbárok földjén nem átalkodunk megpróbálni békében élni, rómainak maradni, görög lélekkel.
Aztán megérkezett csöndes mosolyával, s édes bölcsességével Tillmann J. A. is, akinek a fia a fiúk komolyságával és megérzésével a Tavi verseskötetéből rögtön kiszúrta az egyik legszebb éneket, de ennek hangjegyeit már elmosta a hangfallal és mikrofonnal vonuló krisnások éneke, s nekünk is indult már a hajónk.
Mert a hajóra készültünk, s a dinamitok már nagyon húzták zakóm zsebét, szerettem volna megszabadulni tőlük. Útközben ismét elgondolkodtam azon, hogy ki volt az, aki jóváhagyta, hogy ezeknél a műanyag asztaloknál, műanyag székeken ücsörögjenek az írók és költők? Ki volt az, aki beleegyezett abba, hogy mindegyik pavilonnak ugyanolyannak kell lenni? Mért nem ülnek le a földre, szép perzsaszőnyegre a keleti könyvekkel foglalkozók? Mért nem ülhetünk elegáns polgári fotelekbe ott, ahol ez illik? Mért nem alakíthatják a kiadók saját arculatukra azt a kis teret, ami sajátjuk, s ahol egy-egy hangulattal találkozhatnának az olvasók?
Így olyan az egész, mint valami halszálkás fejőrendszer, ahova bemennek kolompolva az olvasók, s adják a tejet a szénáért. Nem érzem, hogy az irodalom szent lenne, hogy ez valóban ünnep, hogy tényleg vannak olyan könyvek a téren, amelyet ha elolvas az ember több lesz. Pedig vannak. Tudom.
A hajón főleg költők és írók voltak, de én csak három költővel találkoztam. A többiek nem tudom kik lehettek. Mert milyen is a költő? Mi a legfőbb tulajdonsága? „A költőnek megvan az a páratlan előnye, hogy tetszése szerint behatol bármely személyiségbe, ahogy bolygó lelkek, melyek testet keresnek. Egyes-egyedül őneki: üres minden; és ha bizonyos helyek látszólag csukva maradnak előtte, az csak azért van, mert nem tartja érdemesnek, hogy odalátogasson.” – Így hajóztunk el a Parlament mellett.
Hamar előkerült a tegnap este mesteremtől, a tanyavilágból hozott finom homoki bor, még üvegpoharat is sikerült szerezni, mert a főpincér, amikor mélyen a szemébe néztem, s azt mondtam neki: „Bort iszom!” – elpirult, s a fáradtolajból sajtolt műanyag hülyeségét eltette, s odaszólt egyik emberének: „Poharakat az úrnak!” – így kell megküzdenünk az igazi dolgokért. Határozott szavakkal.
Talán ezt hallotta meg Jónás Tamás, aki életét facsarja bánatos dalába, s akivel nagyon megörültünk egymásnak. Pár pohár bor után, előkerült Szentmártoni János is, aki egyszerre szervező és költő, s aki már próbálta az egyiket, vagy másikat, tudnia kell, hogy a kettő együtt mekkora vállalkozás, s milyen nagy embert kíván. János ilyen. Valójában most beszélgettem velük először, eddig csak leveleken, írásokon keresztül morzéztunk egymásnak. Szolidabb, finomabb, franciásabb az az úr, aki legvégül csatlakozott hozzánk, s a hölgykoszorúhoz, mely a folyam legkedvesebb nimfácskáiból állott. Valójában azonban Lackfi János franciás eleganciája egy velejéig dörzsölt csempészt takar, aki képes mindenféle más népektől költészetet csempészni Pannónia szomjas vidékére.
Mikor a mester bora elfogyott, Lizett nővérem mosolyogva meggyújtotta a kanócot, s bédobtam a dinamitot a tömeg közé. Míg bent tombolán húztak ki ajándékokat, Jónás Tamás és én törökülésben a földön verseket kiáltoztunk a Dunán a nimfák és a csillagok felé. Szerelmesek lettünk hirtelen. De mi már tudjuk, hogy miben áll a szerelem legnagyobb gyönyörűsége. A dinamit robbanásától süllyedő hajóról elkezdtek kiugrálni a habos hullámok közé az emberek, s azt kiáltozták, hogy a szerelem adás! Megint más, hogy kapás! Egy nagyot csobbanó utolsó mondata az volt, hogy a szerelem a gőg öröme! Amaz pedig: az alázat kéje! Trágárok voltak, mind, s a süllyedő hajóról elsőként menekültek. Akadt végül egy szemérmes utópista is, aki azt merte állítani, hogy a szerelem legnagyobb öröme polgárokat nemzeni a hazának. Utána hajítottunk egy palack bort, hogy igyék sokat a túlvilágon, hátha észhez tér. Nekünk és Baudelaire-nek is, alighanem pedig az a véleményünk, hogy „a szerelem egyetlen és legfőbb gyönyöre abban a biztos tudatban rejlik, hogy bűnt követünk el.” – Ettől a bűntől oly mámoros, s ez a bűn az, amit annyira titkolnak. Tudatosítani gyarlóságunk, gyengeségünk, bűnösségünk az első lépés a megszabaduláshoz vezető úton. Baudelaire a bűn mámorában úszott, mi pedig dinamittal robbantott hajónkkal zátonyra futottunk.
Egy lakatlan sziget állította meg hajónkat, s mi tovább énekelve, szerelmes nimfáink boldog koszorújában leszálltunk arról az irodalmi élet nagy hajójáról, ami, mint a Duna: feketéből-feketébe folyik.
A költők megszabadultak a rájuk hajlított képek súlyától, s kacagtak az egészen már. Megjegyeztem, hogy ezzel a támadással a nyersesség és műveletlenség ellen, a pornográfia és a prűdség ellen hadat üzentem, s hadseregem a slamposság arisztokráciájából fogom toborozni. Ez a nemesség azonban nem a vagyon és a teljesítmény nemessége lesz, hanem a szív nemessége, a barátság nemessége. Vereségünk felől semmi kétségem, éppen ezért hitem töretlen.
Miután jóízűen megnevetettem közönségem, egy nagy kőhöz értünk a lakatlan szigeten, s pásztorbotjainkra hajolva körbevettük a követ, én pedig Lizettnek mutattam mi van rá írva: Et In Arcadia Ego.