Karinthy új mobilja - Vasárnapi levelek II/29.
Ez egyébként olyan ritka – készülék ide vagy oda – mármint hogy valaki meghallja, amit mondanak neki, mint a fehér turul, szóval igazán de nagyon, hiába adott az isten két fület. Nem halljuk meg egymást. Nem hallottuk meg. Eddig! De most aztán, olyan hallásevolúció lesz itt a Kárpát-medencében, amit nem látott a denevérek óta Gaia, maga a Földanya sem.
Fogom a telefonom, benyomom a nevet, csirren-csörren, mondom, hogy halló és visszamondja a barátom, hogy szia. Bell óta nem változott a dolog. Egyébként állítólag a halló is magyar szó, ugyanis, amikor az első távbeszélő kísérletet hajtotta végre ez a Bell, a vonal túlsó végén természetesen egy éppen arra vetődött hazánk fia álldogált, bizonyos Hanzély Márton. Márton egyébként később nagy karriert futott be, mint távközlési szakértő és időutazó, de ez egy másik vasárnapi levél.
Szóval csörög a telefon. Felveszi. Aztán mondom neki: „Te, Desiré.” – „Igen, Frici?” – mondja – „Ma főzök.” – mondom - „Nem lehet.” – mondja – „A kászírnő?” – kérdem – „Az hát… – kis hatásszünet - … meg a munka.” – „Nono.” – mondom – „Mit nono?” – kérdi – „A munka.” – mondom – „Na ja.” – mondja – „Akkor?” – kérdem – „Ne így írd le, mert azt hiszik posztmodern!” – figyelmeztet - „Oké.” – és máshogyan folytatom.
Mert a lényeg, hogy mi, magyarok elsők voltunk a telefonálásban is természetesen, így aztán igazán komolyan felizgat, hogy végre én is – ténylegesen – nyomogathatom a gombokat, telefonálgathatok jobbra-balra, hívhatom a babám, néha rácsöröghetek édesanyámra abban a messzi kis faluban, vagy elér engem, aki el akar érni.
De azért ennél is szebb azt hiszem, hogy angol a menüje. Ám lehet, hogy átállítom majd törökre, bolgárra, vagy portugálra, szlovákra, románra, szerbre, mert magyarul sajnos nem tud. A magyart biztos le lehet tölteni valahonnan. Az isten megteremti ezeket a készülékeket, látá, hogy jók és lelket önt beléjük chipkártya formájában, aztán kinek éppen mi jut, rárak egy nyelvet, és valamilyen színű tokba rakja. Persze lehet, hogy sokféle típus van, meg márka, de azért alighanem mind ugyanarra az alapgondolatra épül: hogy kapcsolatot tudjanak teremteni egymással, s hogy áramolhasson az információ közöttük. Bár ki tudja?
Nagyon izgalmasak a csengőhangjai is, de ez alighanem majdnem Kosztolányinak sokkal jobban tetszene, mint nekem. Ami engem lenyűgöz – az még csak nem is a beépített rádió és zenelejátszó – ettől ugyanis el vagyok tiltva. Tekintve, hogy leginkább kerékpárral járom Budapestet, s ha zenét hallgatnék közben, akkor állítólag ön és közveszélyes volnék. Nem, tehát ami engem lenyűgöz, az a fényképezőgép. Egy igazi költő ugyanis pocsék festő, még rosszabb rajzoló, és legeslegrosszabb fotós – és ezért (is) érdekesek (lehetnek) képei.
Készítettem Pestről egy sorozatot, ahogy bejártam az utóbbi pár napban, és azt hiszem szép lett. Komolyan. Van Vár, Lánchíd, Angyal, Liget, Andrássy, csupa pixel, csupa folt, csupa elhúzó fény, őszinte mosoly. A telefonban az a nagy lehetőség és persze illúzió, hogy lehet hallani azt, amit a másik mond, bármilyen messze is legyen, s utána meg lehet (próbálni meg)érteni.
Ezeken a telefon-képeken olyan a főváros, amilyennek látom. Lehet szeretni. És éppen ez a lehetőség a legizgalmasabb Budapestben (is). Talán egyszer majd mutatok párat.
Ám az összes kép közül, az lett a legszebb, ami barátom versét juttatja eszembe. Ehhez nem kellett biciklizni sem, éppen csak kilépni ide a gangra. Egy ablak van a képen, meg a Hold, és azt hiszem az egész univerzum. Igen, akkor eszembe jutott Desiré néhány sora, amit a múltkor, mint én a pihi madarakat neki, úgy ő nekem feladott telefonüzenetben:
„De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, / valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség. / Az égbolt, / egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt, / mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok / lélekző lelke csöndesen ragyog / a langyos őszi / éjjelbe, mely a hideget előzi, / kimondhatatlan messze s odaát, / ők, akik nézték Hannibál hadát / s most néznek engem, aki ide estem / és állok egy ablakba, Budapesten.”
