Irodalom – Kőrösi Zoltán tárcája

Az ilyen meglassúdott órákban érzi azt az ember, hogy átpottyant valahogy az idő repedései között, távoli kondulások sodródnak, nem csupán a mozdulatok változnak meg, de a szavak és a hangsúlyok is: akárha azokkal is újra kellene ismerkednie a városba visszatérő lakóknak. Effélékről beszélgetett az egyik fonatos asztalnál az ott ülő két férfi is: az addig-addig ismételgetett szavakról, amelyek egyszeriben leszakadnak a jelentésükről, értelmetlen hangsorokká válnak; az alattomos időről, ami folyton a ránk néző emberek tekintetében mutatja meg magát; a testről, ami csak működik és közben tudomást se vesz rólunk; a körbeforduló délutánokról, amikor úgy fázik meg az ember, hogy közben átsüt az aszfalt forrósága a cipője talpán; a mondatokról, mik nem is olyan régen még páncélos, fényes bogarak voltak, most pedig már csak gombostűre aggatott, poros, töredezett lepkeszárnyak.
– Lepkeszárnyak? – húzta össze kissé csodálkozva a szemét az egyik férfi.
– Hát például – bólintott a másik. – De még azok is elfogytak, tudod? Szar az egész.
Lustán kevergették a kávéjukat. Az egyikük fekvő nyolcasokat írt le a hosszú nyelű kiskanállal, a másik egyre mélyülő, apró örvényt kavart, minden egyes köröző mozdulatánál oda-odakoccantotta a kanalát a csészéhez. Mintha csak a pendülések tennék, a kávé melleti ásványvizes pohárban buborékok emelkedtek a víz felszinére.
– Kár – szögezte le az egyik férfi.
– Ugyan – rántotta meg a vállát a másik. – Ez is csak irodalom.
Kinyújtott lábbal, kényelmesen üldögéltek, élvezték a sárga fényt. A cipőjük kilógott egészen a sétálóutcára a járókelők közé. Beszélgetések, nevetések, lépések koppanásai, csosszanások sodródtak a díszburkolat fölött.
Az asztalnál ülő férfiak látták, hogy a nyári ruhás nők, a kivillanó köldökök, a csipkés melltartópántok, és a trikós, rövidnadrágos férfiak, a babakocsit kormányozó kismamák között a sétálóutca szélére szorulva, hol az árnyékban, hol a fényben egy idősebb asszony közeledik. Apró termetű, sovány, őszes hajú asszony volt, s mintha egy bevásárlókocsit tolt volna maga előtt, lassan, de mégsem ráérően lépkedett, inkább valahogy úgy nézelődött jobbra-balra figyelmesen, mint aki keres valamit. Csak amikor már közelebb ért, akkor látszott, hogy nem kocsi, hanem egy ormótlan, kopottas vasdoboz gurul előtte, aminek a fehérre mázolt vaslábai küllős biciklikerekekben végződnek. Az asszony  világoskék, ujjatlan, nejlon otthonkát viselt, cipő helyett puha talpú mamuszt. A vasdoboz pedig egy vaságyból és bádogdarabokból összeszerkesztett alkotmány volt, aminek a fej felőli végén bádogtető fogta el a fényt, a láb felől pedig horgolt, s jól láthatóan másfajta nejlonmadzagokkal javítgatott háló lógott a fogantyúról, éppen úgy, mint a bevásárlószatyrok a babakocsikon. S az is látszott, hogy a dobozban egy ember feküdt, paplanok és színes takarók fedték el a testét, és a fejét valami fehér, főkötőszerű sapka borította.  Mozdulatlan volt, és az arcából a főkötő éppen csak annyit mutatott meg, hogy még azt se lehetet eldönteni, férfi vagy nő, fiatalember vagy idősebb már. Csak az orra bukkant elő, a mozdulatlan szája, a szemét inkább csak sejteni lehetett.
A nejlonotthonkás asszony pedig tolta maga előtt ez az ágyat, két kézel fogta a fogantyút, akárha belekapaszkodott volna, jobbra-balra nézegetett, mint aki nem csak látni, megtalálni, de érteni is akarja mindazt, ami körülötte van, aztán előrehajolt, a paplan és a színes takarók fölé, előrehajolt, egészen a főkötővel eltakart arcig, és azt mondta: sokan vannak az utcán. Nők és férfiak, gyerekek, babakocsik. Van, aki sétál és van, aki üldögél. Most a kávéház előtt megyünk el. Sokan ülnek az asztaloknál, kávét és vizet isznak, beszélgetnek egymással az emberek. Az asztalok kerekek, nádfonatból készültek, a székeken kék párnák vannak. A pincér nadrágja fekete, az inge fehér. A napernyők nincsenek felhúzva, mert süt a nap, de csak langyosan.
– Elmondja, amit lát – mondta a kávéházi asztalnál ülő egyik férfi.
– A fia fekszik abban a dobozban, ő pedig elmeséli neki az egész várost, mindent, amerre mennek.
– A szavak, amivel elmeséli, amit lát, azok látnak a fia helyett.
– Pedig nem is beszél szépen.
Közben az az apró termetű, őszes hajú asszony elhaladt már mellettük.
Nem sietett, de nem is ráérősen lépkedett, inkább valahogy úgy, mint aki keres valamit, jobbra-balra nézeget, mert meg akarja érteni mindazt, amit maga körül lát.
Olykor előrehajolt és mondott valamit.
Tolta maga előtt azt a kerekes ágyat, de abból nem látszott már más, csak a fehér vaslábak, a küllős kerekek, s az órmótlan bádogdoboz, amiből rikító színűkkel kilógtak a paplanok és a színes takarók.