Isten szereti a szépet – Morvay László
Morvayval ébredtem. A több éve halott Morvay László egyik mondatával "Isten szereti a szépet". Az álmoskönyvek szerint nem szerencsés halottal ébredni, de halott jó mondatával szerencsés. Az álmoskönyvek sem igazítanak el bennünket. Nem tragédia. Azonnal megtalálom a mágnes alá tűzve a figyelmeztető cédulát. Figyelmeztetés ide, tervek oda, ha valami nem kajabál, elfelejtődik, öregszem is, ellentétben Morvayval, bolondokháza is, ellentétben Morvayval. Most némi bűntudattal vegyes szomorúsággal fölkeltem régi interjúnkat két kézzelfogható okból. Egyrészt, hogy figyelmeztessen minden élőt, nincs idő. Másrészt, hogy minden reggel tudomásul vegyük, lehetőleg súlyosan, hogy amit ma nem végeztünk el, nem raktunk rendbe, nem fésültük át, lehet, holnap már nem lesz módunk.
Morvay László grafikusművésszel Onagy Zoltán 1996. április 17-én készített interjút.
Onagy Zoltán: A hetvenes évektől csak látogatóként érkezel Esztergomba. Képeiden, tűzzománcaidon mégis meghatározó gyakorisággal jelenik meg a Bazilika sziluettje, a Vár, a környék, a történelmi város. Ösztönös vagy tudatos a speciális hangulatteremtés?
Morvay László: Igen is, és igen. Ha kicsit nem figyelsz oda, nyomul a sokáig bujkáló múlt. Bennem él a régió, a szűkebb haza. Esztergom, a Duna, a vár, a Bazilika. A gyermekkor, az első testi és szellemi ébredések színpadai. Csodálatos szcenika. Számomra polgári és papi szalonok jelentették a gyermekkort, Dévényi Iván, Mucsi Bandi, Martsa fotóműterme, a Keresztény múzeum Lenci bácsija, Besszer Irén nénije. Később persze a kiskocsmák, a Poszpisli, a Zokogó majom, a Prímás sziget rejtekei, minden egyes címszóról fél napot tudnék beszélni, annyira megmaradt minden. Azután mamáék sírja, korán halt barátokéi. Talán ez megy át a képeken, a tűzzománcon át a nézőbe. Aki pedig Esztergomban él, még könnyebben felismerheti, foghatja a hangulatot. Más kérdés, hogy nem szívesen élnék ma otthon. Talán hetven fölött az Előhegyen, vagy a Szent Tamás kis házában. Más dolog az emlékek, és más az egész, ami túlgördít, lehetőséget nyújt.
OZ: A decembervégi Simonffy temetésen, Kisorosziban volt egy megrendítő felismerésem: az elmúlt években csak temetéseken találkozunk. Vaderna, Kollár Gyuri. Ennyire megvénültünk volna, ennyire elviszi az időt az életlehetőségek megteremtése, magyarul: ma már semmi nincs, csak a pénz utáni loholás?
ML: A pénz átugorhatatlan gát a pályán. Pénzhajsza, loholás. A mifélénkből soha nem lesz sikeres vállalkozó, mert a munka forintosítása nem olyan fontos, minthogy a keveset összehozd, hogy befejezhesd a megkezdett munkát. Mi csak annyira vagyunk ügyesek, szívósak és kemények, hogy kihajtsuk a megrendelőből a pénzt. Hogy egy kicsit átvágjuk, nem megy, mert soha nem értéket, nem számokkal és számlával lefordítható árut látunk, hanem a munkánkat, és azt többnyire aláértékeljük annak megfelelően, mennyire szerettük készítés közben, mennyi problémánk volt vele. Találkozni pedig azért csak temetéseken tudunk, mert megszűntek a régi szent helyek, a Libresszó, Hungária, a szerkesztőségek meleg, baráti fészke, a klubok, egyebek. És miközben a világ változott körülöttünk, mi magunk is megöregedtünk. Az értékrend idomul az elmozdult világhoz. Ráadásul a temetések figyelmeztetnek, dolgozni, dolgozni. Egy-egy temetés azt is megmutatja, talán megmenthettük volna némelyik összezuhant barátunkat. De hát van-e idő mindenre és mindenkire, amikor a legfontosabbak itt mozognak körülöttünk, rájuk kell vigyáznunk. A művészetnek áldozatai vannak. Tudomásul kell venni. Ez adja a varázsát, ha még ez sem volna érzékelhető a néző számára, akkor épp olyan kókler, kockázatmentes dolog volna, mint egy kilencvenhatos évjáratú szocdemes párttitkár áldozathozatala.
OZ: 1974-től évente állítasz ki, hozol össze tárlatnyi anyagot. Az idők kezdetén festményeket, grafikákat. 1990-től évente kettőt. Ez azt jelenti, sűrűbb, aktívabb alkotói korszakba jutottál az évtized- és rendszerváltással, vagy egyszerűen megszaporodtak személyes lehetőségeid, és közben a tűzzománc átlépett a kísérletezés stádiumán, mára megszűntek a technikai problémák, egyedül a megfogalmazandó témára koncentrálsz?
ML: A rendszerváltozás óriási lendületet adott, hitet, bizakodást. Soha nem hittem volna, hogy életemben kimennek az oroszok. Micsoda élmény látni a nyitott Sötétkaput. Máig elszörnyedek, ha eszembe jut a Kanonoksor északi szárnyának a sorsa, amelyikben a tiszti kórház üzemelt. Elromlott a csatornarendszer, nyomatták a fekáliát a pincébe. Amikor teleszarták a pincét, egy szinttel feljebb költöztek. Ötévente megtöltöttek egy szintet. Még jó, hogy kivonultak, az idén már a kéményeken kellene gyógyítaniuk. És ezek akartak új eszmerendszert, új világot. A lendület és a bizakodás az eufória múltával alább adta persze, kiderült, akit anya szült, abból gyorsan ki lehet ábrándulni, és a hatalom olyan gyorsan megváltoztatja az embert, hogy neki magának sincs ideje észrevenni.
A technikai problémákról elárulom, valószínűleg száz év múlva is lesznek, mindig valami új. De soha nem állítottam ki zománcot, amíg az nem jött elő a kemencéből, amit akartam. Nem a tűz az úr. Mára, kicsit megrázom magam, és megvalósítom az elképzeléseimet. Fontos úgy nekilódulni, ha az ember érzi a szakmai biztonságot. Hála Istennek, túljutottam az avantgarde és a posztmodern útkereséseken, azt hiszem, megtaláltam azt, amit mindig is csinálni szerettem volna. Későn érő típus vagyok.
OZ: Kitaláltál egy kedves, szimbolikus kakadu figurát. Van valami előtörténete, amit megoszthatsz az olvasóval? Hogyan kopogott be hozzád a kakadu?
ML: A kakadu? Őt a készülődő, majd elkészült, majd megszületendő, majd megszülető, majd itt élő, mozgó, hangoskodó, szemlélődő fiamnak találtam ki, aki imádja is őket. Megirigyeltem Lázár Ervint, Weörest. Korábbi madaraim változtak meg, váltak bumfordibbakká, szerencsétlenebbekké, felismerhetőbbekké, enyimebbekké. Ma már egy egész udvartartás szolgál a házban, királytól a bajuszos kamaráson, a hoppmesteren át az udvari bolondig.
OZ: Kilencvenháromban jelent meg Stációk címmel kötetben egy a magyar történelmet megjelenítő sorozatod, a képek mellett az egyetemes élő magyar költészet jelesei. Ágh Istvánnal kezdve Faludy György, Határ Győző, az erdélyi Balla Zsófia és a tavaly elhunyt erdélyi Páskándi Géza. Tizenöt költő. Ez a csoportosítás, visszatekintve, politikai tett, politikai tüntetés. Milyen visszhangja volt a kötetnek? Nem sok mindent olvastam róla.
ML: A Stációk, a magyar történelem stációja nagy ötlet volt, büszke is vagyok rá, és hogy összehoztam ennyi különféle költőt egy közös cél érdekében, az valóban nagy dolog volt. Örülök, hogy észrevetted, valóban politikai tüntetésnek (is) szántam. Talán az utolsó ilyen heterogén, minőségcentrikus íróösszefogás ez a kötet. Igen lelkesen vettek benne részt a barátaim, de a visszhangja elenyésző volt. Talán nem menedzseltem megfelelően. De a könyv megvan, éli a maga életét, viszi a keresztjét. Gondold csak végig: Páskándi és Faludy egy ügyért, Juhász Ferenc és Ágh István egy platformon. Öreg klasszikus koromban majd kiadom a Stációk könyv megszületésének dokumentumait.
Irodalomés politikatörténeti csemege. A feltámadást nem énekeltettem meg. Nincs magyar párja.
Hívő vagyok, de nem félem Istent, hanem szeretem, Krisztust pedig egy nagyon jó embernek tartom. Keresztútja parabolikus értelmű esszencia. Modern képes családregény. Folytatásos monodráma. Szenvedő arca, eposz 14 énekben.
OZ: Egerben, ahányszor találkoztunk, annyi lány, annyi nő. Később is meglehetősen nyitott életvitel jellemezte mindennapjaidat. Ez egyfajta mentalitást, vitalitást mutat: a folyamatos munka mellé új inspirációs személyzet szükséges. A házépítéshez új szerszámok, új gépek, friss könyvelő. Hogyan egyeztethető össze ez a hittel, a hit parancsaival, kívánalmaival?
ML: Isten szereti a szépet, ez nem kérdéses. A nők, a lányok, az asszonyok gyönyörűek, ha a szépség élvezete Isten ellen való volna, akkor a nők rondák, szőröshátúak, nagypofájúak és győzni akarók volnának, akik cséphadaróval a kézben indulnak randevúra. Ez szerencsére nem így alakult, én pedig könnyedén és nem ellenkezve közlekedtem az esztétikum varázslatos fokozatai közt. Köszönöm nekik. Köszönöm az esztétikum változatait, ami jutott, amit juttattak, közben számolatlanul hozták és vitték az energiát.
OZ: Most, karnyújtásnyira a sok mindent meghatározó ötvenedik életévtől, új házasság, féléves fiúgyerek a lányok után. Valóban boldognak, kiegyensúlyozottnak látszol. Vége a futásnak? Felépült a ház?
ML: Végül a ház felépült. Most jó, jó meleg van, mindent megkaptam egy fantasztikus nőtől, amire csak szüksége lehet a magamfajtának. Szerető, anya, barát, kritikus, dicsőítő, szapuló. Közhely, de boldog vagyok, ha otthon lehetek vele, velük. Isten szeret engem. Futni már csak akkor fogok, ha kergetnek. Az pedig, hogy ötven, nem is jutott eszembe. Tényleg ötven? Ilyen gyorsan?
OZ: Algírban, Japánban, Finnországban kiállítottál. Középületeket díszítenek terjedelmes tűzzománcaid. Erdélyben két templomot is. Mi a '96-os esztendő előzetes menetrendje?
ML: '96 ban lógni szeretnék, pihenni. Sok volt az elmúlt pár év hajtása. Szeretnék a feleségemmel nyugodtan kiülni a Palkovics-padra, jót enni-inni a Kettős Pincében, hogy ne szorítson az indulás. Egy sétahajókázás is beleférne, milyen régen tervezzük. Kókai Petivel, Major Évával, Lukács Pannival és a Gál Öcsivel. Ők hívnak. Vagy szalonnát sütni a Hármas sziklánál, utána felmászni Vaskapuba egy sörre. Kettőre. A hivatal, a művészeti adminisztráció tesz rám, talán azt se tudják, hogy létezem. Más, ügyesebb emberek tülekszenek most. Én csak dolgozgatok, amikor jelen kellene lenni.
A műhely áll, kész a munkára. Működik a rézkarcprés, lobog a kemence. Sok mondanivalóm van. Szusszanunk egyet, vagy csak eltervezzük, hogy szusszanunk, a verkli pörög folyamatosan, nem tudsz kiszállni. Munka, ami örömet okoz. Nem veszed észre, hogy húsz órája nyomatod. De mi mást lehetne tenni?
MORVAY László, költő, grafikus, zománcművész, illusztrátor
(Esztergom, 1947. szeptember 4. – Budapest, 2004. március 1.)
1974-ben diplomázott az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, majd 1986-ban elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát is. 1978, 1982, 1986: grafikai díj; 1992: Sahara Grand Prix-díj (Algériai Művészeti Fesztivál); 1995: zománcművészeti nagydíj. 1979-82 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára, 1983-tól 1994-ig a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem oktatója, egyetemi adjunktus. 1974 óta kiállító művész, szimpóziumok, művésztelepek szervezője itthon (Felsőbáránd, Zebegény, Kecskemét, Visegrád) és külföldön (USA, Japán, Németország). Szakírói munkássága a vizuális neveléssel kapcsolatos. A Tűzzománcművészek Magyar Társaságának elnöke, a Gaál Imre Ifjúsági és Gyermek Képzőművészeti Stúdió Alapítvány vezetője, a Magyar Illusztrátorok Társaságának és a Magyar Grafikusművészek Szövetségének tagja. Festészeti, grafikai munkássága mellett jelentős a tűzzománc területén kifejtett tevékenysége, valamint illusztrátori működése. Több verseskötetet is közreadott.
