Tölgybeszéd - Vasárnapi levelek 111.

1. Zsennyeiek, legyetek akár helyi születésűek, vagy akár messziről jöttek, ti itt és most mind Zsennyeiek vagytok, s én szeretném elmondani nektek, hogy miként látom a mi költőnket. Zsennyeiek, és azt is megpróbálom elmondani nektek, hogy miként látom ezeréves tölgyfánk, ami alatt most beszélek, ami alatt összegyűltünk. Megpróbálom figyelmetek felhívni egy másfajta látásmódra, egy olyanra, ami lehetne a tiétek is. Zsennyeiek, közös táncra hívlak titeket, az egymást megértés széles égöve alatt, arra hívlak titeket, hogy túllépjünk önmagunk korlátain, s hogy valami nagyobb részt értsünk meg világunkból. Zsennyeiek, azt szeretném, ha követnétek engem gondolataim ritmusos tánclépéseiben, azt szeretném, ha midőn majd a mondatok muzsikája véget ért, mi együtt sóhajthassunk fel, hogy igen, megtörtént, hogy igen, együtt táncoltuk ki magunk a jelen labirintusából, s most már rálátunk a múlt mélységes völgyeire, s látjuk az előttünk megmászandó jövendő hegycsúcsait. Zsennyeiek, nem fogom elengedni kezetek a táncban, ha ti is erősen tartotok engem. 2. Ha tervem nem sikerül, ha bennetek nem indul meg semmi, ha nem értitek, mi a különbség az én látásmódom, s az eddigiek látása között, úgy arra kérlek titeket, azt csak az én hibás megszólalásomnak tudjátok be. Annak, hogy bizonyos fogalmakat talán nem mindig tudok kellő alapossággal elmagyarázni, hogy bizonyos történések teljes hátterének felvázolása meghaladná tehetségem és képességeim. Ezért kérlek titeket, ne csak hallgatóim, bíráim is legyetek e beszéd alatt, mert a bíró érzi, hogy köze van az ügyhöz, érintve van benne, és ti, itt mindannyian, legyetek helyi születésűek, vagy messziről jöttek, ti mind érintve vagytok ebben az ügyben, ezért ti mind teljes joggal vagytok bíráim, s ha ítélkeztek felettem, azt jogosan teszitek. Csak arra kérlek titeket, hogy előbb hallgassatok meg. 3. Egyszerre táncolunk? És egyszerre bíráskodunk? – kérdezhetné bárki is közületek, de vajon nem egyszerre szeretünk és gyűlölünk is mindig? Nem egyszerre élünk is és halunk is meg minden áldott nap? Nem jár-e kéz a kézben a vigadalom és a bánat? Elválasztható-e egymástól a menyegző és a temetés? Akik falun élnek tudják, látják napra-nap, hogy mint újítja meg magát, s öli tova a természet szüntelen, akik városon, azok pedig látják, mily sűrű hullámokat vet a pusztulás, s a megújulás az ember teremtette környezeten is. 4. Nem választhatóak el mindezek egymástól, mint ahogy, aki őszinte bíró, az talán őszinte barát is lesz. De nem választható el az a két fogalom sem igazán, amelyet most tisztázni akarok, amely fogalmakat pedig meg kell értenetek, úgy, ahogy én is értem őket, mert, ahogy egy táncnak is vannak lépései, úgy ennek a beszédnek is vannak sarokkövei, amiket látnotok kell. A két szó, a két fogalom, amin itt és most minden megfordul, amin keresztül megérthetitek, hogy miért láttam és látom én máshogy költőnket, és amit ha megértetek, talán ti is máshogy fogjátok látni, az a páthosz (πάθος) és az éthosz (ήθος). 5. Ha valaki közületek sajnálja a mögöttem még álló ezeréves tölgyfát, mert néhány évvel ezelőtt kettétört, az szomorúságában és fájdalmában a páthosz-világába merül. Ha valaki közületek elmereng e tölgyfa ezerévnyi életének gazdagságán, mélységén, a fa kimondhatatlan titkain, az az éthosz-világába emelkedik. A páthosz a felkorbácsolt érzelmek világa, mondja Quintilianus, az éthosz a szelíd és nyugodt érzelmeké. A szerelem a páthoszé, a szeretet az éthoszé. 6. A páthosszal szóló ember arra törekszik, hogy felkavarja hallgatóságát, az éthosszal élő pedig arra, hogy jóindulatot keltsen. Költészetünk szemléletében elterjedtebb az emberek szemében az a szempont, hogy a költő a páthosz embere, felkavarja hallgatóságát, érzelmek örvényébe merül. Ugyanezt a költészetet katedráinkon már máshonnan szemlélik, és senki sem gondolja, hogy a „költő istenének kilőtt nyila”, senki nem gondolja, hogy „lángoszlop” volna, sőt a kortárs költészetben éppen azoknak adják a babért, akik „anti-patetikusak”. De az „anti-patetikus” sem csinál mást, mint a hatásra, az élményre figyelve merül az érzelmek örvényében el. 7. Az éthosszal szóló ember, részese a világnak, hisz abban, hogy lehet jobb és jobb kicsikét mindig valamivel, nem tekinti magát semmivel sem kiválasztottabbnak, mint mindenki mást, mert ő is és mindenki más kiválasztott, igen, mindenki kiválasztott arra az életre, amit él, amit meg kell élnie. Néhány feladat elől kitérhetünk, néhány kellemetlenséget kiküszöbölhetünk, de az élet elől ki nem térhetünk. A halál is csak az élet része. Az éthosszal szóló ember ezt tudja, s éppen ezért az éthosz-költészete, mely a szokásra, tehát a hagyományra, a jellemre, tehát a lényegre figyel; azok számára, akik az életet csak a páthosz vagy az „anti-páthosz” – amely, mint bemutattuk, szintén csak a páthosz része, tehát akik az életet és költészetet kizárólagosan a páthosz felől olvassák, azok számára ez rendkívül kellemetlen. 8. Zsennyeiek, a mi költőnket azért nem fedezték fel, mert mind életével, mind költészetével az éthosz költője, s mint olyan, az elmúlt korok, de még a mai kor kényelmét is erősen megzavarta volna. Mert olyan, hogy anti-éthosz nincs. Az éthoszt nem lehet az emberi világban negatívba fordítani, mert az már nem emberi, hanem pokoli, s e pokolból valamennyien láttunk jócskán, s e pokolban az éthosz valódi fényt vet, mely egyben fel is számolja a poklot, annak minden démonával együtt. 9. Most már sejthetitek, hogy költőnket megvédeni nem mástól, mint azoktól kellene, akik csak és kizárólagosan a páthosz felől akarják olvasni, mert ezzel elveszik az a nagy lehetőség, amire beszédem elején mindannyiótokat meghívtam, elveszik a megértés lehetősége. Hiszen ki merné tagadni, hogy mily nagy öröm kitartóan saját világunk igazába kapaszkodni, s azt megtartani? De vajon nem még nagyobb öröm-e valaki más világát, igazát, gondolatait megsejteni, s nem csak elismerni, hanem megérteni is azt?  10. Soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy az érzelmek hamis tanúzásától az értelem fényes mezeje felé forduljunk, mint oly korokban, midőn költőnk élt, s mint amiben most mi mindannyian benne élünk. Soha nem volt szükség az értelmes beszédre, a tiszta és igaz emberekre annyira, mint most, amikor itt állunk az eltört ezeréves tölgyfa alatt. S erre a tiszta beszédre, ezekre az emberekre, az éthosz-hangjaira mindennél nagyobb szükség van. Éppen ezért fontos, hogy megértsük költőnk, bár ismeri a páthoszt, de ő, vagyis Zsennye költője az éthosz-költője. Ez a mi hagyományunk, nekünk ezt kell megérteni, ehhez kell kapcsolódni. 11. Egyesek közületek érezhetnek szimpátiát irányomba, egyesek pedig egyenesen utálhatnak, de mindannyiótok - akár törzsgyökeres, akár csak vendég itt, akár betelepült, akár csak éppen erre járt - mindannyiótok abban a valóságban él, amelyben Zsennnye adott egy költőt a világnak. Abban a valóságban élünk, amelyben ez a költő olyan életet és művet hagyott hátra, melyet - ha majd eljön az ideje, s remélem eljön -, kezetekbe vesztek, s az éthosz-érzetének kell diadalt aratnia bennetek. Mindaz pedig, amit rólam gondoltok - legyen jó vagy rossz - sutba kell vágnotok, és el kell felejtenetek. 12. De itt az ideje, hogy rátérjek a konkrét tárgyra, s bebizonyítsam nektek, kiket bíráimnak kértem fel, hogy költőnk művészete az éthosz-mezején ragyog, s be fogom azt is bizonyítani, hogy ez nem csak az ő idejében, hanem a mi jelenünkben és közös jövőnkben is: kulcsfontosságú. Bíráim vagytok tehát, és ítélnetek kell, de ne felejtsétek, hogy nem csak felettem, mindannyiunk költője felett fogtok ítélkezni. Tehát mint mindig, amikor ítéletet mondotok, úgy most is: magatok felett is ítélkeztek. 13. Amikor költőnk a tizenkilencedik század végén megszületik Zsennye kastélyában, olyan családba születik, ahová költőnek - mondjuk ki - ideális születni. E család Angliába adja tanulni, amelynek szellemiségéhez csatlakozni nem rossz, sőt – mondjuk ki – ideális egy költő számára. Ott kétnyelvűségre tesz szert, magyarul és angolul is ír, bár fennmaradt munkásságának nagyobb része anyanyelvén született, vagy lefordította rá. És most jön a páthosz és éthosz-felőli olvasat hatalmas különbözősége. 14. Amikor meghallja, hogy kitört a világháború, haza akar térni. Ez kétségtelen patetikus cselekedet, mert az érzelmek irányítják. John Maynard Keynes, kiváló barátja ad neki kölcsön erre az útra, ez azonban az éthosz-diktálta cselekedet, amelyben a jóbarát, még ha nem is ért vele egyet, de nem mondhat teljesen ellen a kérésnek, amit barátja intéz hozzá. A barátság egyébként is igen jelentős szerepet kapott költőnk életében, talán jelentősebbet, mint a szerelem. 15. Amikor meghal a háborúban, huszonkét esztendős. Majd minden jelentősebb korabeli szerző ír róla. Ír róla mindenekelőtt Babits Mihály, majd Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Shöpflin Aladár, sőt a mára elfelejtett Marconnay Tibor is. Ők mind, szinte kivétel nélkül, a nagy tehetséget siratják, a háború borzalmaival szállnak szembe, teljesen érthető módon, hiszen érintve voltak, benne éltek, de éppen ezért mindegyikük egyfajta patetikus-olvasatot ad, s a teljes életművet szinte egyikük sem ismeri. 16. Azért mondom, hogy szinte, mert amikor Babits Mihály könyvben kiadja cikkeit, költőnkről szóló cikke után illeszt egy post scriptumot, amelyben elismeri a műveket is, nem „csak” az önfeláldozó, fiatal életet. És ez egy lépés, komoly lépés, hogy teljesebb képet kapjunk, s hogy az éthosz-felől olvashassuk költőnk, ahogy azt ő maga is tette más költőkkel és saját magával is. 17. Csinálhatnánk nemzeti hőst költőnkből, de ezzel éppen ő és mi járnánk a legrosszabbul. Sok olvasat született az elmúlt majdnem egy évszázad alatt, de talán mondhatom, hogy irodalmárok magánügye volt költőnk, így tehát a feledés mocsarába ragadt költészete. E mocsárból kikaparni, előszedni, megtisztogatni, s a köztudatba újra beemelni, nem volt részemről teljesen önzetlen dolog. Ha ti, Zsennyeiek, bíráim vagytok valóban, akkor arra kérlek, ezért rójatok meg, ezt elfogadom, de azért ne ítéljetek még el. 18. A költészetet olvasni a páthosz felől tehát a közhiedelem sajátja, anti-patetikusan pedig a szakbarbárok és katedrák unatkozó tudósainak magánügye. Mind az érzelmek kavargásának szolgáltatják ki a lényeget. Az, hogy valójában senki sem olvas verset, hogy a költészet lényege, spontaneitása, igazságra való figyelmeztetése, a lélek folyamatos éberségben tartása így odaveszik, azt nem hogy nem sajnálják, de észre sem veszik. Van persze szerencsére néhány kivétel. De nekünk ennél nagyobb kell hogy legyen óhajunk, a mi hagyományaink ennél többre hívnak meg minket valamennyiünket.  19. Amikor költőnket úgy olvasták, hogy íme, meghalt a hazáért, én még nagyobb erőt merítettem, hogy őt olvassam, őt tanulmányozzam, műveit ha kell, még a túlvilágról is visszacsempésszem. Amikor költőnket úgy olvasták, hogy túl fiatal volt, hogy bármi lényegeset mondhasson, akkor én szigorú érveket állítottam hadrendbe, bebizonyítottam, hogy öt aktív esztendőn át írt gazdag életművet teremtve, hogy több tekintély igen elismerően nyilatkozott róla, s végső példának a fiatalon elhallgatott költőt, Arthur Rimbaudt hoztam fel példaként. 20. Azt akarod mondani, hogy zsennyei költőtök olyan zseni lett volna, mint a nagy francia fenegyerek? – kérdeztek, már előre kikacagva. Zsennyeiek, nektek válaszolok, mert az én bíráim ti vagytok, azt akarom mondani, hogy a mi költőnk más, és ezért bizony fontosabb számunkra, mint Arthur Rimbaud. És nem csak azért, mert a miénk, hanem azért, mert tovább megy, és nekünk a legnemesebb magyar hagyományokat újjáélesztve olyan utat mutat, amelyet most is követnünk kellene. 21. Amint azt korábban mondtam, joggal rótok engem meg azért, mert barátaim segítségével összegyűjtöttem, kiadásra előkészítettem, s remélve – szintén barátaim jóindulatának köszönhetően – kiadjuk hamarosan költőnk elfelejtett műveit. Mert én mindezt nem önzetlenül tettem, ahogy tennem kellene mindent ebben az életben. De ahogy az előbb kértelek titeket, úgy ismét kérlek, hogy ne ítéljetek el, hiszen én abban a reményben tettem mindezt, hogy költőnk életéből és műveiből megtanulhat valamit a magyar közösség az éthoszról. 22. Amikor költőnk elesik a háborúban, 1915-ben, még bármi történhetett volna, hogy elkerüljük azt a tragédia sorozatot, ami aztán sorra, egymás után bekövetkezett. De nem történt. Illetve minden más, kellő páthosszal és kellő anti-patetikus érzülettel. Páthosszal álltak hozzá a dolgokhoz, s semmi nem lett belőlük. Anti-patetikus kishitűséggel néztek le másokat, de ők-maguk még mélyebbre süllyedtek. Az éthosz hiányzik hazánkból azóta, amióta költőnk halott. 23. Éppen ezért is fontos, hogy általa, Zsennyeiek, a mi költőnk által, egy Angliában tanult magyar költő élete és műve által, újragondolhassuk a történelmet és a jelenünket, hogy a demokráciát életre kelthessük, hogy ne lehessen minket érzelmeink felől megvezetni. Mert ha valaki csak a tragédiákat látja, az olyan, mint az az ember, aki ennek az ezeréves tölgynek csak lassú haldoklását látja, s gazdag múltját, éltét, mely eddig elvezette, pedig nem. Mert ha valaki csak népünk számára botrányos rövid évszázadot látja, az csak a pusztulást látja, magát azzal azonosítja, s továbblépni nem fog tudni. 24. Nekünk igazán bátraknak kell lenni, s ami fontosabb: igazán bölcsnek. Minket, mint ahogy Seneca mondja, a nehézségek meg kell, hogy erősítsenek, fel kell, hogy készítsenek a még nagyobb nehézségékre, hogy a teljesen menthetetlen őrületet elkerülhessük. Vagy ha mindenki más megőrül, nekünk normálisnak kell maradnunk. Nekünk az éthosz-embereinek kell lennünk, vagy több fog elveszni, mint ami eddig összesen elveszett. Mert az éthosz maradandóbb, tartósabb, tisztább, mint a páthosz. Nem azt mondom, hogy száműzzük a páthoszt és ellentettjét – ami nem az irónia, hanem a keserű kishitűség - életünkből, hiszen én magam is élek a páthosz adta lehetőségekkel, hanem azt mondom és hangsúlyozom, hogy mi az éthosz megvalósítására törekedjünk. És ebben segíteni fog, ha szemünk előtt tartjuk költőnk életét és művét. 25. Hamarosan, mint ahogy eddig oly sokszor, majd meg akarják érinteni érzelmeinket, majd azt akarják, hogy a harag vagy a keserűség szóljon belőlünk. Senki sem akar itt az értelmes élet felé közelíteni, senki sem akarja, hogy az éthosz diadala jöjjön a magyar szellemben. Azaz dehogynem: az egyes ember, aki életét éli, mindig is az értelmes élet felé fog húzni, talán csak ennek és az isteni gondviselés közbeavatkozásának hála, hogy még nem esett szét teljesen a világ. 26. Ebben a majdnem teljesen szétesett világban a közösség kétféle úton járhat. Azon, amelyben érzelmeinek kicsapongásaira hallgat, s ahelyett, hogy barátságok erős szövetségében értelmes életet próbálna élni, azzal a borzalommal azonosítja magát, amivel a tömeg, a minden kiválóság nélküli emberek. Utóbbinak bővén vagyunk, előbbire lényegesen kevesebb példánk van, s éppen ezért értékes, ha egy-egy múlt korszakból fel tudunk mutatni néhány embert. Ilyen ember a mi költőnk, Zsennyeiek, ezért is mondom, hogy számunkra fontosabb költő, mint akár Arthur Rimbaud. 27. Láthatjátok, hogy lassan beszédem végére érek, de engedjétek meg, hogy mielőtt bíráltok, s eldöntitek, hogy számotokra fontos-e költőnk élete és műve, emléke, vagy ami még fontosabb, hogy számotokra miként, hogyan fontos ő, engedjétek meg, hogy beszédem zárásaként két dologra hívjam fel még a figyelmeteket. Talán ez a két lényeges elem útravaló is tud lenni, s mikor majd elmegyünk az ezeréves tölgy alól, s szerteiramlunk éltünk sűrű erdeiben, akkor majd ott lesz velünk, s emlékezni fogtok rájuk, mint a páthosz és éthosz közötti különbségre. Mintha majd arra emlékeznétek, hogy a táncban szinte repültünk, feloldottuk a test szörnyű súlyát, megszabadultunk terheinktől, s kiléptünk egy széles és fénylő mezőre, ahol egymásra találtunk, és végre boldogan örülhettünk egymásnak. 28. Az első, Zsennyeiek, a múltra vonatkozik, közös múltunkra. Arra, hogy amikor majd innen, az ezeréves tölgyfa alól átsétálunk a kertbe, és megkoszorúzzuk a sírt, nem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak a költőnk emlékének áldozunk. Arra kell emlékeznünk, amit költőnk halálának évében az egyik legnagyobb kortárs képzőművész, a gödöllői Nagy Sándor már látnoki erővel észrevett, s amiért elkészített e sírhely fölé szánt, ám mindeddig meg nem épített kápolnához kilenc ólomüvegablakot. Ezeken az ablakokon képszerűen jelenik meg költőnk éthosza. A segítő templomos lovag, a hősi halott, az angol szellem magyarba ültetője, sőt a természettel együtt létező szent. 29. Ezt költőnk anyja, Bezerédy Emma is látta, és éppen ezért ajánlja fel a kastélyt és kertet a szellem embereinek már 1919-ben, és éppen ezért fontos, hogy Majthényi Károly pedig a legnehezebb körülmények között az eredeti elképzeléseket elkezdte megvalósítani. Amikor koszorúzunk, áldozunk, rájuk is gondoljunk, de ne halálukra, hanem életükre, éthoszukra, amelyet most mi hordozunk, amelyet most majd nekünk, a sajátunkkal együtt kell megvalósítanunk, éberen tartanunk. Hogy ez sikerüljön, össze kell fognunk. 30. Legvégül pedig egy olyan üzenet van számunkra költőnk életében és művében, amit csak egy idézettel tudok valamelyest érzékeltetni. Zsennyeiek, bíráim, s talán most már megengeditek, hogy úgy hívjalak titeket: barátaim, a mi költőnk azt írja egyhelyütt, hogy „Pár holdnyi területen édenkertet teremteni, egy házat tökéletesen széppé alakítani, jó és szép dolgokat írni, összehozni a jó és bölcs embereket, ezek mind hasznos tevékenységek. A rosszakaratú, a buta, a minden kiválóság nélküli ember, az egyensúlyozatlanok, úgyis elrontanak akármiféle szisztémát és kultúrát, a jók és bölcsek pedig – csak szabadságuk legyen hozzá – úgyis jó életet tudnak teremteni maguknak bármilyen körülmények között is.” És ez már nem a múltra vonatkozik, hanem a jövőre. Csak szabadságunk legyen hozzá. Csak szabadságunk legyen az éthoszhoz. Csak szabadságunk legyen költőnk, Békássy Ferenc éthoszához.  

Cicelle-napokon, Zsennyén, 2009. augusztus 9-én.