Akinek nem inge… A magyar irodalmi élet margójára

A magyar irodalmi élet margójára

Mottó:

Ha pár napot eltöltesz sok olyan ember társaságában, akiknek elvileg első az írott szó, a nyelv, az irodalom, hamar rájössz, hogy az író – bár szereti magát különbnek, másabbnak gondolni – éppen olyan, mint a többi ember, akik miközben ő „ír” mással foglalkoznak. Az írók is alszanak, esznek, isznak, és ezekben meglepően jól teljesítenek, mintha az íráshoz elengedhetetlen lenne az álmok völgyébe való gyakori látogatás, a nyugodt gyomor, és a sok szesz. Ki tudja? Talán valóban van valami közük a jó szövegek születésének ahhoz, hogy szerzőjük kényelmes életet éljen? De mi ez a kényelem? Összetéveszthető-e a nyugalommal? Nemde a kényelem kissé elpuhítja az embert, ugyanakkor nem vethető senki szemére, hogy szeret enni, inni, aludni. De az írók, költők szeretnek pletykálni, szerelmeskedni, rosszba-lenni, s legfőképpen magukról beszélni. Közben tőlük azt várnák sokan titkon, hogy éhezzenek, hogy szenvedjenek, jók legyenek vagy rosszak, de életüket úgy éljék, s főként úgy adják elő, mintha az telis-tele lenne törékeny bölcsészlánykák kezével vezetett lila és sárga kiemelőfilccel áthúzott mondatokkal. S éppen ezért a látszat-életre helyezik a hangsúlyt, az úgynevezett történetre, s nem pedig a tartalomra. Akinek nem inge…

Mondják, hogy az irodalom olyan, mint egy „telifingott kisszoba”. Mindenki ismer mindenkit, mindenki a haverját hozza le, és így tovább. Elmész egyik, vagy másik szövetség által szervezett táborba és ott szerzel pár olyan cimborát, aki ennél vagy amannál a lapnál már nagy góré, mondják, hogy neve van, maga az állam adja ki a könyvét, és valamelyik kuratórium tagja, neadjisten egyetemen tanít, tévéműsort, rádiót vezet, bármit, szóval a lényeg, hogy bizonyos értelemben ismert. Vele „spannolj”, de főleg dicsérd, ismerkedj, vagy főleg szídd azt, akire ő is féltékeny, vagy akit ő is utál, mert „a gyűlölet jobban össze tudja kovácsolni az embereket”. És akkor tök mindegy mit írsz, majd lehoznak, megjelensz, kiadják, megnyered, kuratóriumi tag leszel, a laphoz kerülsz, góré leszel, rádió és tévéműsort vezetsz, és katedrát kapsz, pénzt biztosan, és ismert leszel és mindenhol rólad, csak rólad beszélnek, és majd tehozzád mennek oda, hogy „spannoljanak”, dícsérjenek, ismerkedjenek, hogy együtt szídják veled, akit rühelsz, s érezd, mennyire igazad van a gyűlölködésben, hiszen nem csak te utálod azt a másikat. És itt az ember elkezd állattá lenni. Akinek nem inge… Erre gondolnak, amikor azt mondják, hogy az irodalom „telifingott kisszoba”. Csakhogy ebből a kisszobából ki lehet – sőt, ha valaki komolyan gondolkodik – ki is kell sétálni. Előbb van egy nagyobb előtér, konyha, fürdő – „Csobog a langyos víz, fürödj meg / Íme a kendő, törölközz meg…” – nem szabad megállni, s szépen ki kell lépni az életbe. A valós, az igazi életbe, ahol nem csak írók, költők, hanem emberek vannak. Ezek az emberek is folyton inganak állat és angyal között, ezek az emberek is hibáznak, és néha igenis gyarlók, de legalább friss a levegő. S itt kezdődik valójában az irodalom. Mert az ember rájön, hogy a legjobb akkor, amikor se nem állat, se nem angyal, hanem ember, nagyonis ember. És ez  a „nagyonis ember” az, aki végre tényleg tud írni, olvasni, dolgozni, létezni, szeretni. És igenis az a helyzet, hogy ez az ember az, aki tud barátkozni. Barátaink pedig általában valamiben hasonlítanak ránk, olyasmiben, amit sokszor mi nem is látunk, talán éppen azok a tulajdonságok vannak meg bennük, amik belőlünk hiányoznak, vagy egyszerűen őket is érinti és érdekli ugyanaz, mint minket. Például az irodalom. Találkozunk sétánk közben a friss levegőn olyanokkal, akik ugyanúgy, mint mi írnak és olvasnak és kíváncsiak leszünk. Ő mit csinál? Hogyan? Miért választ ilyen megoldásokat? Miért ezeket az eszközöket használja? Mit olvas? Nahát, én ezt nem olvastam, kölcsön adnád? Köszi, nagyon jó volt, értem, miért tetszett, nekem meg most ez tetszett, tessék, megvettem neked ajándékba. És ez már barátság a tiszta, friss levegőn. És az életben igenis a barátok azok akik segítik egymást, akik utána nyúlnak a másiknak, ha bajba van, s akik – önzetlenek. Ma a legnehezebb megmagyarázni azt, hogy mi az az önzetlenség, ami a figyelem egy kifinomultabb formája. Ma a leginkább azzal lehet híveket toborozni, ha az ember a hiúságra, az önzőség egy elmélyültebb formájára bazíroz. Az érdemeket nem saját eredmények bemutatásával igyekszenek bemutatni, hanem mások lenyomásával. Akinek nem inge… Ezért mindennél fontosabb, amikor valakiben meglátjuk, hogy önzetlen, hogy segít, hogy arra törekszik, hogy tényleg jobb legyen másoknak, a közösségnek, bárkinek. Ezért aztán különösen tiszteletbe kell tartani, minden barátságot, mert a barátság szent. Mi a különbség a „telifingott szobában” létrejövő kapcsolat és a szabad levegőn szövődő barátságok között? Ezt mindenkinek magának kell megválaszolnia.

Ami biztos, hogy mint minden emberi történet, úgy az írók és költők története is telis-teli van ilyen szobákkal és szabad terekkel, s vannak kapcsolatok és barátságok benne bőven. A legkönnyebb rosszindulatúan elutasítani, s azt mondani, hogy „telifingott kisszoba” az egész. Könnyű a nehézségekről, a hülyeségekről, a klikkekről nem tudomást venni, és a magunk kis világába elmerülni. Nehéz, de egyedül járható: belátni azt ami van, a kisszobákból mindig kilépni a szabad levegőre, kapcsolatok helyett barátságokat kötni. Akinek inge…

Mert végül is vannak helyzetek, amikben, mint egy állat, úgy lehet, csak létezni, s vannak helyzetek, amikben csak mint egy angyal, úgy lehet lebegni, de mégis azok a legőszintébb pillanatok, amikor az ember: ember.

(A képet készítette Molnár H. Magor; hozzá a verset írta: Sultanus Beatus)