Gömöri György: Negyvenéves az „Új égtájak”
Istvánnal még 1964 táján barátkoztam össze, amikor meglátogattam őt Washingtonban, mivel rávettem, hogy kiadója legyen annak a kis forditáskötetnek, amit Borisz Paszternák legszebb 1945 utáni verseiből fordítottunk Sulyok Vincével. Az Új égtájak c. versantológia, az 1956 utáni nyugati magyar költőnemzedék gyűjteménye ezért az Occidental Press kiadásában (bár a Magyar Műhely párizsi nyomdájának termékeként) jelent meg az Úr 1969. évében.
Az antológiában 14 költő szerepel. Sorolom nevüket: András Sándor, Bakucz József, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes-Géfin László, Keszei István, Lökkös Antal, Makkai Ádám, Máté Imre, Nyéki Lajos, Papp Tibor, Siklós István, Sulyok Vince, Vitéz György. Három kivételével minden költő a harmincas években született, a legfiatalabb, Kemenes-Géfin 1937-ben. Az antológia költői közül négyen már nem élnek (régi barátom, Sulyok Vince nemrégiben húnyt el Oslóban), a többiek közül – talán Nyékinek meg Lőkkösnek nem – mindegyiknek jelent meg azóta verseskötete Magyarországon.
Ami a szerkesztést illeti, az korántsem volt problémátlan. Az Amerikában élő Juhász Vilmos, akit társszerkesztőnek kértem fel, és aki még részt vett a válogatásban, 1967-ben váratlanul szívrohamot kapott, és elhúnyt. Addigra már kaptam mind a tizennégy felkért költőtől fejenként 12 (rangsorolt) verset – ebből válogattam. Nem hiszem, hogy az arányokkal minden költő meg lett volna elégedve, de különösebb vitákra sem emlékszem: a szerkesztő azért van, hogy szerkesszen. Az előszót én Cs. Szabó Lászlóval szerettem volna iratni. De „Laci bácsi”, vagy csak egyszerűen „Csé”, szokásától eltérően, erre nem vállalkozott: „Gyurka” mondta nekem kicsit indignáltan a Bush Houseban, ahol meglátogattam, „az elején, amikor szükségetek volt a segítségemre, segítettem, most már repüljetek a saját szárnyaitokon!” Sajnálattal láttam, hogy félreértette kérésemet, hisz én nem laudációt kértem, csak rokonszenvező bevezetőt.
Ezt aztán meg is írta a másik Nagy Rádiós, Határ Győző, akivel akkoriban még jó viszonyban voltam, s akiről tudtam, nem fogja visszautasítani kérésemet. Terjedelmes bevezetőjében ugyan kicsit kitolt velem, mert hosszú listát közölt benne azokról, akik még, úgymond, „benne lehettek volna az antológiában”, ezzel mintegy megkérdőjelezve válogatásom nemzedéki teljesség-igényét. Tudom, belevehettem volna még a kötetbe Thinsz Gézát vagy Forrai Esztert (most már nekem is feltűnik, hogy egy nő sincs a tizennégyek között!) és még másokat is ebből az ötvenhatos nemzedékből – mert az idősebbeket, pl. Csokitsot vagy Kannást már életkoruk miatt eleve mellőztem. De úgy hiszem, a válogatás így is reprezentatívnak bizonyult, legalábbis így fogadták ezt a hazai kritikusok.
Mert az Új égtájak elég nagy port vert fel Magyarországon. Fogadtatásának alaphangját Vas István adta meg, amikor azt írta (a „Népszabdságban”, nem másutt!) mindeddig nem hitte, hogy emigrációban is lehetséges színvonalas magyar irodalom. Most ez az antológia éppen erről győzte meg. Külön dicsért benne két költőt: Makkai Ádámot és engem. (S hogy ez nem csak szalmaláng-lelkesedés volt a részéről, bizonyítja, hogy ugyanezt a szövegét változatlan formában közölte Az ismeretlen isten c. 1974-es tanulmánykötetében).
Sok helyen írtak az antológiáról és nem mindenki írhatott róla olyan barátságosan, mint a szerencsés módon kivételezett helyzetű Vas – Pomogáts Bélát például, aki a kecskeméti Forrás-ban ismertette gyűjteményünket, tárgyilagos hangja miatt egy párttollnok írásban megtámadta. Egyébként, bár nem értek igazán a marketing-hez, én is megtaláltam a módját, hogy hírt verjek a kötetnek: először az újvidéki Hid-ba írtam még a kötet megjelenése előtt egy kis kedvcsináló szöveget (1968/9), amihez hét, az antológiában szereplő költő verseiből is közöltem szemelvényt. Ebben az évben látogattam először haza Budapestre, már brit útlevéllel, s úgy emlékszem, 1969 nyarán, amikor megint ott jártam Tóbiás Áron készített velem rádió-interjút az antológiáról. Máig sem tudom, adásba került-e vagy sem, mert visszajelzést róla nem kaptam.
Most, 40 év után, úgy gondolom, az Új égtájak, ami egyidős a Költők egymás közt c. budapesti versantológiával, már akkor fel tudta venni a versenyt a fiatal hazaiakkal, színvonalban nem maradt le mögöttük. Lehet, hogy a rendszerváltás óta már sikerült egyikünknek-másikunknak ezt nyomósabban bizonyítanunk, legalábbis olyan értelemben, ahogy ezt a Híd-ban megírtam. Hadd idézem annak a szövegnek pár befejező mondatát: „Lehet valakiből magyar költő, jó esetben jelentős és érdekes költő külföldön is… Valahogyan, valamikor, de egyszer minden magyarul írott maradandó mű bekapcsolódik a magyar kultúra vérkeringésébe”.
