Montenegro - Vasárnapi levelek 104. és Képriport

(A Dunához értem újra, hol a hajnali pára öleli gyöngyös karjaival a ledér nádat.) A tengerhez a vihar az utolsó éjjel érkezett, s mi a tivati kiskemping konyhájában vertük fel sátrunkat, megmenekülve ezáltal a teljes szétázástól. A tenger viharos arcával fordult felénk, tekintetében ódonkorok szétmorzsolt flottáinak ködös emléke derengett. A fekete hegyek koszorúját felhők harapdálták, s mint hadiösvényen pej lovaikon sziú indiánok, úgy kúsztak laposan szerte a rettentő villámok. Darabideig csak a zajgás a fejben, minden mozdulat és szó perzselő – a vihar elől védelmet kereső, most már majd megfeszül, mire végre gyöngyszemekben – megszűrve minden feszültséget – esni kezd az eső. Minden cseppben emlék, s a múlt idő útjait lassacskán benövi a környező erdő, kövét feltöri a gaz, a jövő pedig tovatűnik a lehetőségek, álmodások és reményletek dzsungelében. Csak a jelen idő sziklapartja valós, csak a most, s erre is hogy felcsapnak az emlékezet tengerének hol szelíd-hol tajtékos hullámai! Innen nézvést úgy tűnik ismét egy utazás végéhez értünk, s vajon nyertünk-e valamit, mint régi tengerészek, kik messzi utakra indultak, s kik ezüsttáblával tértek vissza a kotori öbölben búvó két kis sziget egyikére, a Szirti Madonna templomába. Mely lemezeken vagy láb, kar, vagy viharba került hajó, vagy csata és fegyverek voltak láthatóak. Mint mondják, ezen ezüst lemezkék ajándékozása kérés, ima, könyörgés volt gyógyulásért, vihartól való oltalomért, s háborúban diadalért. A sok kis lemezke legtöbbje ma is ott van az öböl közepén a kicsiny templomban, mellyel szemben a Szent György sziget, ahol a másik templom – hová kikötni nem szabad. A Szirti Madonna szigete befogadó, a Szent Györgyé zárt. A befogadó sziget csak egy szikla volt hajdan, hajók roncsaiból, hegycsúcsok lerepedt köveiből – más terek anyagából nyerte alapját, s most kék süvegjeivel, fehér falaival, felvirágozva, nyitottan, beengedően, odaadóan áll. Míg a párja, szürke falakkal, magas fákkal, hangtalan türelemmel figyeli ezt a nyíltságot, ezt a kedves kitárulkozást. A két sziget mégis egy öbölben van, hegyek koszorúja mindkettejüket ugyanúgy öleli körbe, a szemünk a kettőt együtt látja gyönyörűnek. (A férfi és a női lélek – különböző, de egy öbölben reng, kijárattal a végtelen felé.) Nélkülük, köröttük az öböl, vagy mögöttük a festmény városka: Perast, vagy beljebb a középkort idéző: Cattaro, vagy feljebb a régi főváros: Cetinje, vagy a múltban Montenegro kalandos sorsú Byrona: Petar Petrovics Ňjegos sem lett volna azzá, amivé lett szememben, a költészet kalandos útjaivá, városaivá, hegyeivé, alakjaivá.
Montenegro fekete hegyeiben és óvó ölében az elmúlt időben leült a költészet aranypora, mit ez a vihar most bémosott az erekbe, hegyi patakokba, az öbölbe, ki a tengerbe, hogy a világ minden partjaira, kikötőibe elvigye a hírt: Montenegro a költészet hona. Mert ebből az aranyporból, virágporból itt újra és újra – remélem – lesz, nem fogják hiányát szenvedni azok kiknek kifinomult érzéke van a szépre.
A vihar eláll, abbamarad, vagy másutt folytatódik? Hiszen valahol mindig vihar, betegség, háború van. Elhelyezem hát kis ezüst lemezem a szigetecske templomában, melyet szavakból kovácsoltam, hogy ne faljon fel minket a kórság, ne zúzzon szét a vihar, ne dúlja hazánkat háború. Hanem legyünk egészségesek, szerencsés vándorok, és diadalmas hazatérők.
Aztán újra útrakeltünk…

Kapcsolódó: Színház a zárt völgyből