Ugrás a tartalomra

 

Orbán János Dénes: A Swedenborg kávéház

 
Orbán János Dénes
 
A Swedenborg kávéház
 
(részletek)
 
(Most képzeljék el Dantét cigaretta nélkül)
 
Doktor Hugó, szokása szerint, brillírozott. Szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy övé legyen a beavató előadás. Hadd érezzék az elsőéves bölcsészek, hogy megérte idejönni.
Doktor Hugó az Univerzitás dísze, ikonja, a Bölcsészkar dékánja és mindenki abszolút kedvence volt, hatvankét éves, hórihorgas és görbe, hatalmas karvalyorral, kajla szatellit-fülekkel és sokdioptriás szemüveggel. Maradék hajcsimbókjai szanaszét álltak, öltönye pecsétes, slicce mindig félig-gombolt volt, elvégre egy igazi professzor nem ad a külsőségekre. Nem ivott, társaságba sem járt, barátai nem voltak, és magától értetődően nőtlen volt. Az irodalmon kívül egyetlen szenvedélynek áldozott: a dohányzásnak. Ezt azonban a legmagasabb szinten művelte, napi három doboz erős cigarettát és tíz-tizenkét kubai szivart füstölt el.
Doktor Hugó szájából sosem hiányzott a cigi. Lett légyen előadás, konferencia, fogadás vagy bármilyen egyéb léthelyzet, a professzor könyörtelenül pöfékelt, és az esetleges tiltakozókkal szemrebbenés nélkül közölte: ha nem gyújthat rá, abban a pillanatban távozik.
Mikor betiltották a dohányzást a közintézményekben, Doktor Hugó kijelentette:
– Márpedig amíg én uralkodom a Bölcsészkaron, ebben az épületben bárki bárhol és bármikor rágyújthat. Őszintén szólva azt sem tudom, monarchia van vagy köztársaság, de ha az ország góréi kifogásolják, hogy mi dohányzunk, öltsenek kámzsát, szórjanak hamut a fejükre, zarándokoljanak ist… pardon, akadémiai színem elé, és próbáljanak csak átmenni a vizsgán. A bölcsész és a művész genetikailag blázol, és punktum, ez egy axióma. Most képzeljék el Dantét cigaretta nélkül… Mi lett volna az Isteni színjátékból?
Egy túlbuzgó bölcsészpalánta nyomban belesétált a csapdába:
– De professzor úr, akkor még nem volt dohány, sem cigaretta Európában.
– Na látja, fiam, a korlátoltság eme trágyáját fogjuk kitakarítani elméje istállójából itt, a bölcsészkaron. A profi bölcsész játszi könnyedséggel görbíti meg az időt, és cigarettával kínálja Dantét.
Doktor Hugó roppant cinikus és mocskos szájú volt, előszeretettel használta a szlenget is. Félelmetes tudása, briliáns előadói tehetsége mellett ez is hozzájárult osztatlan népszerűségéhez.
– Hölgyeim és uraim – közölte az új évfolyammal –, nyugodtan rágyújthatnak.
– Hová hamuzzunk? – érdeklődött valaki.
– A padlóra. Elvégre azért fizetjük azokat a kurva takarítónőket, hogy takarítsanak, nemde? Miért nem végeztek bölcsészkart, úgy egy rangos diploma birtokában művelhetnék ugyanezt, és Szent Ágoston időfilozófiáját boncolgathatnák porszívózás közben. Továbbá közlöm magukkal, hogy sörözhetnek, csókolózhatnak, és felőlem akár kúrhatnak is, ha éppen fölajzza magukat egy-egy észbontó világirodalmi csemege, hanem azért a fülüket tartsák nyitva. Tudatom magukkal azt is, hogy szeretem a pofátlan, nagyképű és vitára hajlamos fazonokat. Remélem, príma kis diskurzusokban lesz részünk. Vita által halad előre a bölcsészet tudománya. Időnként, az őszinte véleménynyilvánításhoz és a mélyreható műelemzéshez elengedhetetlenek a trágár és obszcén kifejezések, úgyhogy bátorítok mindenkit ezek használatára. Remélem, már értesültek arról is, hogy egy rendes diák sokat lóg, piál, kefél, marháskodik, és mindent beseggel a vizsgára. Ehhez tartsák magukat!
Az előadás végeztével Doktor Hugó önelégülten távozott legújabb ötven híve köréből.
 
(Válla mögül apró, pajkos Ámorok)
 
Az ajtóval szemben álltam, és vártam, hogy Ágnes kilépjen a teremből. Tudtam, hogy itt kell lennie, bár a teremben hiába kutakodtam utána, de már régóta tudom, ma fog kilépni, és ezen az ajtón, és nem ez lesz az első találkozás.
Ágnes kilépett a folyosóra, és félszeg mosollyal nézett körbe, mint aki keres valakit. Majd észrevett, és megremegett. Bár lehet, csak az előttem lebegő kékes ködön keresztül véltem úgy, de tény, hogy néhány másodpercig stírölt, majd elmosolyodott, mire én kezdtem el remegni, mert abban a pillanatban Ágnes válla mögül apró, pajkos Ámorok röppentek föl.
Mulatott rajtam, vagy megesett a szíve? Kölyökpofám volt; kissé bő szmokingot viseltem, az apámét, és ez a szerkó jócskán elütött a többiek posztmodern viseletétől.
Ágnes hozzám lépett, bemutatkozott, és meghívott egy italra.
– Köszönöm – rebegtem. – Kitüntetésnek veszem.
– Ó, a kis modoros! – kacagott Ágnes. – De félre ne értsd! Férjnél vagyok. Csak most egy kicsit magányos, és jövevény ebben a városban. És az egyetem elkezdését azért illene megünnepelni, akár egy tószttal. Úgyhogy, ha hajlandó vagy szórakoztatni egy szépasszonyt, meghálálom.
– Remek – mondtam. – Hová megyünk?
– Nem tudom, nem ismerem a lokálokat. Te helybéli vagy?
– Igen.
– Akkor te kalauzolsz.
– Menjünk a Swedenborg kávéházba. Mindenki odajár.
A néhány percnyi baktatás alatt nem szóltunk egymáshoz, csak időnként egymásra néztünk, és olyankor rám mosolygott. A szemem sarkából fürkésztem, s bár tudhattam volna, hogy semmi értelme, megpróbáltam hibát találni benne. Sikertelenül: Ágnes körül, többméteres körzetben mindig május volt. Követte őt a tavasz.
– A vendégem vagy, most és bármikor. Rendelj bátran, bármit! – nagylelkűsködött Ágnes a kávézóban.
Egy kávét és egy konyakot kértem. Kuncogtam magamban, élveztem a helyzetet. Azt képzeli, holmi ágrólszakadt flótás vagyok, aki az atyai kollekcióból kapkodott magára néhány ósdi darabot. Nem akartam sokáig ebbe a hitbe ringatni, de még vártam egy kicsit, mert annyira aranyos volt.
– Micsoda ördögi hely! – nézett körül Ágnes. – Határozottan bejön nekem.
A kávéház nagy volt, zegzugos; a falakat Bosch-, Arcimboldo-, Dalí- és Blake-festmények reprói díszítették, elvégre az intézmény névadója, Emmanuel Swedenborg menny és pokol legnagyobb szakértője volt, be is járta az egészet, az Úr angyalának személyes meghívására.
Hogy ki volt a tulajdonos, és miért épp a svéd polihisztorról és misztikusról nevezte el a kávézót, senki nem tudta. A polcokon ott hevert a Menny és Pokol néhány példánya, akinek volt türelme az elvont és unalmas szöveghez, elolvashatta, és megvigasztalódhatott a túlvilág szigorúságát, no meg a züllést és az erkölcstelenséget illetőleg, és tippelhetett a névadás okára is: a swedenborgi, korántsem negatív pokol igencsak emlékeztetett egy diáknegyedre. De vagy kevés ilyen elszánt filosz akadt, vagy időnként újakra cserélték a példányokat, mindenesetre szinte teljesen érintetlenek voltak.
A Swedenborg kávéház az egyetemisták és a művészek bálványozott szórakozóhelye volt. Ha napközben léptél be, a zajos, zsúfolt utcáról, egy misztikus világban találtad magad. A jeles intézményben szerelmek szövődtek, heves irodalmi, művészeti és filozófiai viták dúltak, és minden úgy volt kialakítva, hogy ennek kedvezzen. A pincérek szigorúan betartottak valamiféle ósdi etikettet, és soha nem felejtettek el illatos gyertyát helyezni az asztalra és vörös rózsaszálat tenni a hölgyek pohara mellé, mikor úgy tűnt, hogy szerelem van kibontakozóban.
Esténként pedig hatalmas dorbézolások és eksztatikus bulik zajlottak – ilyenkor föl sem tűnt a pokoli ornamentika.
Ágnes egy fehér Martinit rendelt. Egyből fölhajtotta, majd elkezdett csacsogni. Mindenről, amit már tudtam. A csodálatos és megértő férjről, aki beletörődött a távolságba. Hogy az egyetem utánra tervezik a gyereket. Mindent elmondott, ami nem fog megtörténni.
– Ne haragudj, hogy ilyesmikkel fárasztalak – mentegetőzött. – A végén még buta libának nézel. Pedig nem vagyok az, de most nem könnyű nekem. Nem ismerek senkit, egyedül vagyok, nem merek hazamenni, félek a magánytól. Beszédkényszerem van.
– Nem fárasztasz – feleltem, és elmosolyodtam.
Ágnes most látott először mosolyogni, és láthatóan megdöbbent.
Ez kaján örömmel töltött el. Hideg, gúnyos mosolyom a hiúság kivetülése volt, és én büszkén lestem a hatását: a megtorpanást, amelyet mindenkinél megtapasztalhattam. Ágnes kellett nekem, és ott, akkor, különösebb gondolkodás nélkül, ösztönből vagy irtóztató magányom miatt eldöntöttem, hogy ha az összes poklot is végig kell járnom, ha harcolnom, ha gyilkolnom kell, akkor is az enyém lesz.
– A szüleiddel laksz? – érdeklődött Ágnes.
– Nem. Egyedül.
– Nocsak? Ilyen kölyökként már elköltöztél?
– Huszonkét éves vagyok…
– Huszonkettő? Hihetetlen. A tizenkilencet is csak azért adtam meg neked, mert egyetemista vagy. Hát, ha huszonkettő vagy, akkor érthető.
– Nem költöztem el. A szüleim meghaltak.
Ágnes az ajkába harapott.
– Kérlek, ne haragudj!
– Nem haragszom, csak ne menjünk bele a részletekbe.
– Jaj! Végtelenül sajnálom… – hebegett Ágnes. – Úristen, milyen életed lehet… Miből élsz? Dolgozol, hogy egyetemre járhass?
Nem is várta meg a választ, hanem lelkesen folytatta:
– Kisherceg! Muszáj gondoskodnom rólad.
– Egy igazi jó tündér vagy – nevettem föl. – De fölösleges aggódnod értem. Elképesztő vagyont örököltem. Életem végéig semmire rá nem kell tennem a kezem.
Ágnes meglepett arcot vágott.
– De simogatásra azért mégis szükséged lehet. Mit keres egy Krőzus a bölcsészkaron?
– Másokkal ellentétben önzetlenül, érdektől és hátsó szándéktól mentesen, az irodalmat és buja környékét.
– Cinikus vagy, de édes. És erős. Fordul a kocka, most már csak az a kérdés, hogy végül is ki kiről gondoskodik.
– Ó, roppant egyszerű – mondtam. – Egy mindkettőért, mindkettő egyért! Létszámhiányra alkalmazott háromtestőr-szlogen.
– Kimondottan jó ilyen kretén bölcsészdumát hallani – csilingelt Ágnes replikája.
Ezen pompásan elszórakoztunk, megegyeztünk, hogy mellőzzük a fellengzős retorikát, érdekszövetséget kötünk a magány legyűrésére, összetartunk a summa cum laude átvételéig és utána még néhány röpke évtizedig – és én tovább fürdőztem az Ágnesből áradó májusban, összekacsintottam a válla fölött röpködő Ámorokkal, és tudtam: minden megfogadott halhatatlanságom ellenére, ha egyszer netalántán valamiért-valakiért meghalok, az csakis Ágnes lehet.
 
(Az érzések intenzitásában különbözik)
 
Megrögzött idealistaként próbáltam bebeszélni magamnak, hogy meghaltam.
Tekeregtem a városban, de minden ugyanolyan volt, mint amikor életben voltam. Szóba elegyedtem az emberekkel, ugyanolyanok voltak, mint annak előtte. A Swedenborg kávéház sem változott, és a kávé változatlan íze is azt bizonyította, hogy élek.
Nem így Emmanuel Swedenborg erre vonatkozó teóriái.
A derék tudákos volt ugyanis igazán illetékes élet és halál dolgaiban, hiszen hajdanán az Úr Angyala meginvitálta a túlvilágra. Nem meghalni: látogatóba hívta. Addigi élete – ötvenhat esztendő – a tudomány bűvöletében zajlott. Az utolsó nagy polihisztorként tartják számon azon kevesek, akik ismerik a nevét. Swedenborg a tudomány több területén is maradandót alkotott. Fölfedezése előtt megjósolta a hetedik bolygó – az Uránusz – létezését, leírta a repülőgépet – és nem a léghajót, hanem a levegőnél nehezebb szerkezetet –, valamint a tengeralattjárót. Megtervezett egy mechanikus szekeret is, az autó előfutárát. Mindezt huszonkét éves koráig. Majd bányagépeket talált föl, és gépesíteni akarta a svéd mezőgazdaságot. A fizikában a mágneses jelenségeket kutatta és magyarázta, a kémiában az elemi részecskék elméletében fogalmazott meg néhány máig érvényes törvényszerűséget. Az orvostudományban az idegrendszerről való fejtegetéseiben alapozta meg Monro újításait, és abban a korban, amikor még nem tudták, hogy mi az oxigén, és hogyan történik a légzés, Swedenborg kimutatta, hogy a tüdőt behálózó erekben lévő vér beszívja a levegőnek a szervezet által fölhasználandó elemeit. Aki pedig azt hiszi, hogy a Naprendszer kialakulására vonatkozó elméletek – melyek a jelenlegi állapotot nem a teremtésnek tulajdonítják, hanem egy ősködből való fejlődés eredményének – Kanttól, majd, kidolgozottabban, Laplace-tól származnak, megtudhatja, hogy a derék Emmanuel negyven évvel Immanuel előtt már fölvázolta ezt a teóriát. Hogy Kant – akit Nietzsche leidiótázott és katasztrofális póknak minősített – aratta le a babérokat, az azért van, mivel az emberek nem, ellenben Kant tanulmányozta Swedenborgot.
A semmi határán túli meghívás előtt hosszú hónapokig különleges álmok dúlták föl a polihisztor éjszakáit. Alapos ember lévén lejegyezte őket; a hátborzongató Álmoskönyvet nem kívánta publikálni, és a swedenborgi sors, melynek a feledés jutott osztályrészül, ezzel a különleges könyvvel sem tett kivételt: mintegy kétszáz esztendeig porosodott egy londoni padláson.
A világirodalomban se szeri, se száma az álomleírásoknak. Legtöbbje nem is az álomról szól, hanem inkább arról, amit írója álmodni szeretne; ha pedig tényleg valós álom áll mögötte, akkor sem igazán hiteles, hiszen az álombéli érzést lehetetlen szavakban visszaadni. Swedenborg újítása az, hogy minimalizálja az érzelmeket. Csak a történteket írja le, minuciózus pontossággal és oly szárazon, mintha egy bányagép műszaki adatairól volna szó. Esetenként – ugyanolyan szárazon – elemzi is őket. Szinte teljesen kiküszöböli az érzelmeket és a szubjektivitást. Mégis az ellenkezőjét érezzük: ez a lehető legszentimentálisabb könyv, az érzelmek igazi magasiskolája.
Miután álmaiban fölkészült a nagy metafizikai utazásra, 1744-ben Emmanuel Swedenborg meglátogatta a mennyet és a poklot, találkozott annak lakóival, majd hazatérvén leírta azt, amit látott, hallott és kikövetkeztetett.
Azt hihetnők, hogy beállt azon sok száz őrült sorába, akikkel ugyanez megtörtént, és akik közül a sikeresebbeket prófétáknak titulálják.
Ám Emmanuel Swedenborg merőben különbözik a többi tébolyulttól. Elsősorban abban, hogy nem őrült. Egy őrült nem tud ennyire tisztán, logikusan és értelmesen nyilatkozni. A látomásokról szóló könyvekben nyoma sincs az eksztázisnak, a túlvilágot úgy ábrázolja, mintha egy várost vagy országot írna le egy kiváló megfigyelőképességgel rendelkező utazó. Még az angyalok otthonainak részletes bemutatásáról sem feledkezik meg.
Mert, és ez Swedenborg filozófiájának – vagy inkább vallásának – a lényege: a túlvilág semmiben sem különbözik a földi világtól. Semmiben, ami tárgyi. Csak az érzések intenzitásában különbözik.
Az ember egyszerűen nem veszi észre, hogy meghalt.
Ugyanúgy és ugyanott él tovább, ugyanabban a lakásban, városban. Családja, barátai, ismerősei körében. Csak az érzékelés és az érzések erősödnek föl fokozatosan. Vagyis a túlvilág olyan, mint az álom.
A túlvilági élet a földihez hasonlóan folytatódik, csak ebben a fölfokozott állapotban másként történik minden. Erősebb a szeretet és lángolóbb a szerelem, ugyanakkor hatalmasabb a gyűlölet és aktívabbak az ösztönök is. A túlfűtöttség miatt jobban elkülönül a jó és a rossz. Míg a földi élet szürkeségében nem tudtál igazán szeretni, most tudsz. Ha mindeddig nem engedted ki magadból a gonoszt, mert nem merted – most kiengeded.
Különféle lények közelednek hozzád, a túlvilág polgárai. Akárcsak a földi életben, ismeretségek, szerelmek, barátságok szövődnek. A lények között vannak angyalok, akikben a jó, és démonok, akikben a rossz az erősebb. Ugyanolyan emberek, mint te.
És lassan eldől, hogy kikhez kívánsz csatlakozni, kikkel barátkozol, kiket szeretsz. Eldől, hogy hová tartozol. A menny és a pokol egyazon dimenzióban van, csak az Úrhoz viszonyított távolság nem ugyanaz. A középpontban az Úr fénye ragyog, minél közelebb vagy hozzá, annál inkább a mennyben, minél távolabb, annál inkább a pokolban élsz.
Swedenborg megszünteti, kiiktatja a bűn és a bűnhődés fogalmát, melyre a vallások alapoznak. Nem megmérettetés és ítélet alapján kerülsz a mennybe vagy a pokolba, hanem saját természeted, saját döntésed alapján. Az értelmedre van bízva minden. Ha megérted azt, hogy jobb a mennyben lenni, akkor oda kerülsz. Ha a poklot kívánod, ha a pokolbéliek körében érzed jobban magad, akkor ott fogsz élni.
Kínzásról szó sincs. A túlvilágon a bűnhődés magával a bűnös tettel egyidejű, a tett egyben a bűnhődés is.
Swedenborg törvényhozása abból áll, hogy megszüntet mindent, ami intézmény. Megszünteti a vallást, a törvényt, a jogot. A végső törvény: a törvénynélküliség. Az ember úgy olvadhat egybe a Léttel, ha törvény nélküli, akárcsak a Lét.
Hogy a derék Emmanuel valóban látta-e a túlvilágot, vagy sem, engem különösebben nem érdekelt. Én egy új világba akartam röpíteni magam, és ehhez egy logikusan fölépített idealista okfejtésre volt szükségem.
Visszagondoltam az elmúlt évekre. Visszagondoltam a merényletre. Az emberi törvények szerint súlyos büntetést érdemelnék érte. A vallás törvényei szerint elkárhozást és keserves bűnhődést. De – swedenborgi értelemben – nem követtem el bűnt, csak eltávolodtam valamitől. Az Úr fényétől, mely Úrban nem hiszek, mely fényben csak egy szimbólumot látok: önmagam. Magamtól távolodtam el, a szeretet, az önzetlenség, a nyugalom mennyországából az önzés, a magány, a kilátástalanság poklába.
Ha vetélytársam kiiktatása sikerrel járt volna, és Ágnes itt lenne mellettem, a tudat maga lenne a pokol, hogy mindez nem szabad akaratából történt, mert a merénylettel beleavatkoztam a sorsába.
Ez a néhány év a mennyből a pokolba vezetett. Szüleim halála után a kék önimádat adott erőt ahhoz, hogy a tragédiát túléljem. Minden, ami azóta történt, ezt az önszeretetet emésztette föl. Mikor pedig teljesen, vagy szinte teljesen megszűnt önmagam szeretete, meg akartam halni, és bevettem az altatókat.
Olyan lényekkel keveredtem, akik a pokol emberei voltak. Egyedül Ágnes volt az, aki a mennyből jött, és akit én terelgettem, vonszoltam a pokol felé.
Sikeres vagy sikertelen – egyre megy –, az öngyilkosság megtisztított attól, amit azelőtt bűnnek neveztem, és lehetőséget kínált egy új élet elkezdéséhez. Mikor fölébredtem, és órákon át néztem a tükörbe, azt hiszem, egy kicsit ismét tudtam szeretni magam. Eltávolodtam a démonoktól, inkább elbeszélgettem Emmanuellel, aki valamiféle hitet öntött belém, a fényről, melyhez közeledni kell.
Beletelik egy kis időbe, míg színesebbnek látok mindent, ami nemrég fakó volt és még most is ködös; még valahol a menny és a pokol közötti sávon állok, de arcom a fény felé néz, azt kutatja a messzeségben: önmagamban.
 
 
A könyv november 20-án jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.