Onagy Zoltán

Egy perc Örkény

2009. június. 24. - 06:20

1979. június 24-én halt meg Örkény István.
A háború előtt Londonban, Párizsban dolgozik, tanul (megjegyzem, fizeti a tandíjat). 1941-ben tér haza, éppen időben, le ne késse a II. Magyar Hadsereg munkaszolgálati invitálást, hogy ugyan már legyen szíves velük menni, mert különös módon gyógyszerészek kellenek aknaszedőnek. A Donnál esik orosz hadifogságba, egy arasszal annak előtte, hogy a magyar hazafiak Hitler oldalán visszafoglalták volna az Ősi Földet, Etelközt. 1946-ban tér haza. Valójában a szerencsések közé tartozik.
Nyomja, mit tehet mást, a kor egyetlen elfogadott prózaformáját, a termelési regényeket, a szocreált. Az 1951-ben megjelenő Házastársak 12 000 forint egyik netes antikváriumban, soknak tűnik ahhoz, hogy rárendeljek, pedig – a későbbi Örkény-próza ismeretében – nagy élmény lehet egy frissen olvasott Örkény termelési regény.
A cél minden bizonnyal elérve, 1949-től színházi dramaturg. 1954-től a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora. Az ilyenféle megbízásokhoz szükségeltetett Révai József elvtárs feltétlen bizalma.

A forradalomban való érintőleges részvétele miatt 1957-től szilencium, azaz publikációs tilalom. De az olló az irodalomban is nyílik (hol meg zár), a szocreál regényeknek bealkonyul (az avatott szocialista-realista írók, akik nem tudtak mást, csak szocreált és úgy maradtak, őszinte bánatára). A politikai-irodalmi drill után lassan előbújik a ma ismert fintorgó, ironizáló Örkény (Jeruzsálem hercegnője, Egyperces novellák, Macskajáték).
A Tótékat az is ismeri, aki életében bulvár képalákon túl mást soha nem olvasott. Az őrnagy (Latinovits) azt is falhoz verte, akit az irodalom (sőt: epika) kifejezéstől kiveri a víz. Az író ír. Mi egyebet tehetne.
A hadifogságból, az azt követő ideológiai átnevelő kurzusból regénnyel (nem könnyű felfedezni a dolog logikáját, mit akart volna átnevelni a zsidó munkaszolgálatoson az új rend, hogyan képzelte, mennyire Horthy-katona egy munkaszolgálatos, de apróságon ne akadjunk), a Lágerek népe című naplószerűséggel érkezett haza. "Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista, és a könyvéről, hogy kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel, humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent, Illés Béla elkoboztatta. Talán csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indoklás – szovjetellenesség volt." – írja nekrológjában Méray Tibor.
A kettősség, ki kommunista, ki tekinti magát kommunistának és mennyire kommunista (egek!), kinek mennyi a hatalma a hierarchiában, eztán is sok félreértést okoz. Mást se okoz. Máig.

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) író, drámaíró
Örkény jómódú zsidó polgárcsaládban született a tízes évek elején. Édesanyja Pető Margit, édesapja Örkény Hugó patikus. 1930-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, majd a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be. 1932-ben átiratkozott gyógyszerész szakra, ahol le is diplomázott 1934-ben.
1937-ben került kapcsolatba a Szép Szó körével, majd Londonba, Párizsba utazott, ahol alkalmi munkákból élt. 1940-ben tért vissza Budapestre, ahol befejezte műegyetemi tanulmányait, s 1941-ben diplomázott mint vegyészmérnök.
A világháborúban munkaszolgálatos a Donnál, majd hadifogságba esett, s csak 1946-ban térhetett haza.
1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgja.1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektoraként dolgozott, 1958 és 1963 között az 1956-os forradalomban való részvétele miatt publikációs tilalmat róttak ki rá – ez idő alatt az Egyesült Gyógyszergyárban (ma Egis Gyógyszergyár) dolgozott vegyészmérnökként.
Az ötvenes években ismerkedett meg Radnóti Zsuzsával, akivel 1965-ben kötött házasságot.
József Attila-díjjal jutalmazták 1955-ben és 1967-ben. 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. 1973-ban Kossuth-díjat kapott.

Első elbeszélése a Szép Szóban jelent meg 1937-ben Tengertánc címmel. A háború után 1947-ben jelent meg a Lágerek népe, melyben a munkaszolgálat időszakát dolgozta fel. Szintén ebben az időszakban írt termelési regényt is, mely színvonalában mélyen alatta maradt más műveinek. 1952-ben jelent meg a Lila tinta című elbeszélése, amit az akkori kultúrpolitika ellenszenvvel fogadott. 1956 után első ízben 1963-ban jelenhetett meg műve, a Macskajáték című kisregény.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.

1964-ben írta, s 1967-ben mutatták be a Tóték című drámáját, amit később több nyelvre is lefordítottak, s meghozta számára a világsikert. A drámából 1969-ben film készült Fábri Zoltán rendezésében (Isten hozta őrnagy úr). Néhány más művéből is készült filmes feldolgozás (például a Macskajátékból).
Színpadi műveit gyakran novelláiból, kisregényeiből írta át, mivel az ezekben rejlő helyzet- és jellemkomikum a színpadon érvényesült igazán.

Művei
Tengertánc (elbeszélések, 1941)
Amíg idejutottunk (vallomás, 1946)
Hajnali pisztolylövés (elbeszélés, 1947)
Lágerek népe (szociográfia, 1947)
Budai böjt (elbeszélések, 1948)
A borék (vígjáték, 1948)
Idegen föld (elbeszélések, 1948)
Voronyezs (színmű, 1948)
Házastársak (regény, 1951)
Koránkelő emberek (riportok és elbeszélések, 1952)
Négy vidám jelenet (1953)
Hiszek a szabadságban (1954)
Hóviharban (válogatott elbeszélések, 1954)
Ezüstpisztráng (elbeszélések, 1956)
Nehéz napok (regény, 1957)
Jeruzsálem hercegnője (elbeszélések, 1966)
Nászutasok a légypapíron (elbeszélések, 1967)
Egyperces novellák (1968)
Időrendben (válogatott elbeszélések, 1971)
Időrendben (színművek, 1972)
Időrendben (arcképek, korképek, 1973)
Glória, Macskajáték, Tóték (3 kisregény, 1974)
Vérrokonok (dráma, 1975)
Meddig él egy fa? (elbeszélések, 1976)
„Rózsakiállítás” (regény, 1977)
Az utolsó vonat (elbeszélések, 1977)
Kulcskeresők (színmű, 1977)
Élőszóval (drámák, 1978)
Négykezes regény tanulságos története (regény, 1979)
Forgatókönyv (tragédia, 1979)
Novellák (1–2. k., 1980)
Párbeszéd a groteszkről (1981)
Kisregények (1981)
Babik (kisregény, 1982)
Drámák (1-3. k., 1982)
Önéletrajzok töredékekben. Befejezetlen regények (1983)
Pisti a vérzivatarban (groteszk játék, Szolnok, 1983)
Egyperces novellák (1984)
Lágerek népe (1984)
Visszanézve. Arcképek, korképek (1985)
Négyeskönyv (1987)