Szőcs Géza beszéde a Báthory-díjak átadásán
Az alábbiakban Szőcs Géza 2009. június 10-én a Magyar Tudományos Akadémia kistermében a Báthory-díjak átadásán elmondott beszédét olvashatják:
Hölgyeim és Uraim, tisztelt díjazottak,
ezelőtt néhány évvel a Segítő Jobb Alapítványt ünnepeltük és azt a kérdést tettem föl, hogy vajon milyen hosszú egy alapítvány. Akkor még létezett a Segítő Jobb, még nem számolták fel. Azt válaszoltam: ahány ember életét meghosszabbítja meghatározható számú esztendővel, életmentő műtétek és kezelések révén, éppen annyi a hosszúsága. Ha összeadjuk ezeket az életnek visszanyert esztendőket, megkapjuk, hogy milyen hosszú az illető alapítvány. Ez a hosszúság lehet több száz év, vagy akár több évezred is, ha elég sok beteget tudott megmenteni az életnek.
Feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon milyen hosszú egy egyetem. Azt gondolom: egy egyetem olyan hosszú, ahány ember életpályáját irányította a tudás felhalmozásának és szétosztásának szolgálatába, a megismerés határainak tágítása irányába, a létterhek csökkentése és az értelmesebb emberi élet távlataiba helyezett feladatok megoldása felé. Amióta egyetemek léteznek, az emberi civilizáció fejlődése a sokszorosára gyorsult, amit pontosan kifejez a gyorsuló idő szintagma - amivel kapcsolatban tisztáznunk kell, hogy ennek a gyorsuló időnek a hajtómotorja vagy talán mozdonya nem egyéb, mint az egyetem. Értve ezen az egyetemek összességét, a hétszáz éveset is és a tíz éve létrehozott egyetemet is, a világ minden kontinensén. Ne ejtsen zavarba bennünket az a tény, hogy az emberi civilizáció fejlődése igen nagy bajokat látszik előre vetíteni - a szervezetlenül, kaotikusan történő belekalózkodást a kutatásba pontosan az egyetemi világ olykor komótos tempója és kontrollja fogja vissza, illetve ugyanő térképezi fel a kiutakat és megoldásokat.
Nos, ebbe a kórusba, az emberi tudás továbbadásának és bővítésének nemzetközi polifóniájába avatkozott bele otromba őrmester-csizmáival a román hatalom kereken 5o évvel ezelőtt. És itt el kell mondanunk, hogy amíg Romániában általánosan csak 1965-ben kezdődött el a Ceauşescu-éra, addig az erdélyi magyar közösség számára már 1959 koratavaszán beköszöntött a Kárpátok Géniuszának nevével fémjelzett elsötétülés, amelyet a román sajtó képtelenül hazug nagyzolásában előszeretettel nevezett a fényévek korszakának. A két vesztes világháborúnak, az impériumváltozásnak, a bolsevik okkupációnak a traumáját még csak úgy-ahogy megemésztő erdélyi magyarok számára a legfényesebb belső világítótorony a sok száz éves alapokon létrehozott kolozsvári Bolyai egyetem volt, amelynek fényét a későbbi pártfőtitkár agresszív, primitív és bornírt fellépése oltotta ki, ő vezényelvén le a felszámolást. Ehhez a gyalázatos végjátékhoz hangaláfestésként a Szabédi László testét feldaraboló vonatkerekek csikorgása szolgált, Csendes Zoltán halálhörgése a kötélen és Molnár Miklós közgazdász-professzor testének a puffanása, amint a magasból az aszfaltra zuhan.
Elgondolkodhatunk azon, hogy a Bolyai egyetem hány jeles elmét adhatott volna a világnak azóta, hány jeles szakemberrel gazdagította volna az erdélyi magyar közösséget, a romániai társadalmat, az európai tudományt, az emberi megismerést. Az erdélyi föld nem szegény géniuszokban, ott röpke száz év alatt olyan lángelmék születtek, egy száz kilométeres sugarú körön belül, mint Bolyai János, Nikolaus Lenau, Hermann Oberth, Bartók Béla, Ady Endre, vagy a hellenista Kerényi Károly. A Bolyai egyetem eltiportatásával folytonossági hiány keletkezett abban a láncolatban, abban a szerves folyamatban, amely az arra érdemes intelligenciát a közösség hasznára pallérozza és bekapcsolja a jelentős szellemi értékek keringésébe és párbeszédébe. De hát mi az az ár, amelyet Bukarest ne tartott volna megfizethetőnek, ha a cél az erdélyi magyar elit lefejezése, újratermelődésének megakadályozása, a veszedelmes gondolatok veszedelmes nyelven való megfogalmazódásának kiirtása és megelőzése volt.
Egy ilyen veszedelmes nyelven való veszedelmes, lázító, felforgató üzenetre jól emlékszünk 1990 véres márciusából, amikor is Marosvásárhelyen polgárháborússá fajult a helyzet amiatt, hogy a Hosszú utcai patika ajtaja fölött megjelent a Gyógyszertár felirat. Ugye látjuk magunk előtt e rettenetes szót, amelyben csupa magyar betű sorakozik, leszámítva a t és r mássalhangzókat. Ha pedig e tíz-tizenegy betű fenyegetése elég volt ahhoz, hogy Sütő András szemét kiverjék, a Görgény völgyéből buszokkal hozzák be felhergelt fejszés embereket, a Főteret csatatérré változtassák, a közhatalom soraiból messze földre száműzzék Kincses Elődöt, és vele együtt önkéntes száműzetésbe kergessenek sok ezer embert - akkor hogyan is csodálkozhatnánk azon, hogy egy magyar egyetem sorsáról úgy döntöttek Bukarestben, ahogyan döntöttek Ceausescu, Gheorghiu-Dej és Iliescu elvtársak.
De amikor kizárólag ezeket az embereket kárhoztatjuk, tapintatosan elhallgatva, hogy saját sorainkból hány cinkostársuk akadt a bukaresti hatalmi tébolyultaknak, nem biztos, hogy bölcsen járunk el. Hiszen, ha elmarad a megbélyegzés, mint legalább utólagos és legalább erkölcsi büntetés, az bátorítani fogja a további gaztetteket, árulásokat és merényleteket. Ezért nem biztos, hogy helyes, ha a jótékony és örök feledés fátyla takarja mindazok alakját, arcát, nevét és tetteit, akik - hogy ne is nagyon távolodjunk el az egyetemi és akadémiai világtól - magyarokként, képzett literátorokként, professzorokként, kollegákként vagy olykor éppenséggel álságos jóbarátként vettek részt egy Apáczai Cseri János vagy egy Misztótfalusi Kis Miklós tönkretételében, egy Bolyai János depresszióba kergetésében vagy Szabédinak a vonatsínekig való hajszolásában. Akár gyengeségből tette, akár karrierizmusból, nem lehetséges hallgatnunk Kelemen Béla nyelvészprofesszor sötét és dicstelen szerepéről az ötven évvel ezelőtti színjátékban.
Az erdélyi magyar szellem elveszített négy-öt évtizedet. Szorítunk, hogy talpra állhasson és ha talpra állt, képes legyen behozni ezt a veszteséget is - mint ahogy annyi vérveszteséget és lélekvesztést és fogyatkozást és országcsonkítást meg öncsonkítást túl volt képes élni, mindig újra meg újra kezdve a nulláról, a mínusz tartományból, a semmiből, a füstölgő romok közül, úgy, hogy nem támaszkodhatott semmire, csak önmagára.
Báthory-díjak az erdélyi felsőoktatásért
2009. június 10-én a Magyar Tudományos Akadémia kistermében sor került a Báthory-díjak kiosztására. A díjat a határon túli magyar felsőoktatás önállósítása érdekében kifejtett tevékenységük elismeréséül a Bolyai Kezdeményező Bizottság és az EMNT Oktatási Szakbizottsága idén a következő személyiségeknek és szervezetnek ítélte meg: Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke, Demény Lajos történész, Lázár Vilmos üzletember, a MIDAS, a kisebbségi nyelven megjelenő napilapok egyesülete, Szatmáry Kristóf parlamenti képviselő, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Vermes György üzletember és Zsigmond Barna jogász, a Magyar Kisebbség című periodika egyik alapítója.
Az ünnepségen beszédet mondott Tőkés László, az EMNT elnöke, Kovács Lehel István, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, valamint Szőcs Géza erdélyi író-költő a Babeş-Bolyai Egyetem erőszakos egyesítésének 50. évfordulója alkalmából.
Kapcsolódó: Három esemény, tíz kérdés - Interjú Szőcs Gézával
