Miből él a költő? - Vasárnapi levelek 105.

Elhatároztuk Danyi Zoli barátommal, hogyha legközelebb ezt megkérdezi valaki a lehető legkomolyabban, rezzenéstelen arccal fogunk válaszolni, nem ismerve könyörületet abban a velőtrázó őszinteségi hullámban, aminek erre a kérdésre kell elszabadulnia. Mivel azt már megírtam, hogy mennyibe kerül egy olyan egyszerű, klasszikus költemény, mint a Vajda János verse, úgy gondoltam érdemes ennek a nyers, de annál érdeklődőbb riporternek elmondani, hogy mibe kerül egy költő életben maradása, s hogy mindezt miből teremti elő. Mindenekelőtt megértettem az őszinte érdeklődést tanúsító szemekkel bámuló kérdező helyzetét, hiszen napra-nap mást sem hall, csak a számok akkurátus felsorolását, kezdve a tőzsdeindextől, a valutaárfolyamon át, a szavazási eredmények százalékain keresztül, a vízállásjelentésig és tovább. Az túlzás, hogy sajnáltam, de megértettem, hogy neki, s még annyi polgártársamnak hihetetlenül fontos, hogy megőrizhessék töretlen bizalmukat abban, hogy a világ számokban leképezhető, hogy mindenhol akad egy vagy két szám, amelynek hallatán bölcsebbek ugyan nem leszünk, sőt még gazdagabbak sem, de valami hangtalan béke és unalom szerteáramolhat tudatunkban, mondván: no-lám, a világ mégiscsak számokkal leképezhető. Nincs tehát szükség költészetre, irodalomra, festészetre, vagy zenére, hiszen ezek mind-mind csak mismásolásai a valóságnak, mind csak kence, csak sejtetése annak, hogy az igazság, az élet valahol számokon túl, gondolatokban és érzelmekben lehet igaz és teljes. És jogos-e ez a sejtelem, ha minden számokban megmagyarázható? A ma emberének számokban kifejezhető a nád zörgése, a tenger hullámzása, és a szerelem. Ezért aztán teljesen értetlenül fogadja, ha egy költővel ül szemközt, egy költővel, akinek feladata „a szív ismeretlen ösvényeinek felkutatása”, s aki száz és száz kalandot élt már meg, különös titkokra derített fényt, hacsaknem abból a puszta előnyből, hogy költő, s nem gazdasági szakértő vagy politikus. Eladási adatok kellenének, toplisták, és szerződések ilyenkor, de én megbeszéltem Danyi Zoli barátommal, hogy ilyenkor a lehető legőszintébbek leszünk, s mert titkon ez úgyis mindenkit foglalkoztat manapság, vállalva, hogy talán el se fogják hinni, elmondjuk, hogy miből és hogyan él egy költő, vagyis az ideák és érzések embere a számok nyers világában.  
Hogy mennyit keresünk? Miből élünk, mi, költők? – kérdeztem vissza, s ő bólogatott. Tudja, le kell számolni azokkal a téveszmékkel, hogy szegény költők nyomorognak, éheznek, s jó esetben találnak egy művészetet pártoló mecénást, ne adj isten még egy igaz múzsát is, s aztán mindezek után valami kis szerkesztői állás is akad, ahol irodalommal és művészetekkel foglalkozhat szabadon. Ez a régi világban, az aranykorban talán még működött, s talán a nyomor patinája megcsapta a költők fejét, ma azonban kínosan ügyelünk, hogy egy-egy fémkétszázas, akárcsak Ady Endre mellényzsebében mindig legyen nálunk, ugyanis Budapesten az embert körbehugyozzák a kutyák, ha nincs pár csörgős érme nála. A költőnek ha nem is gazdagnak, de legalább arisztokratikusnak kell lenni, megelőzve és példát mutatva a bankszakmának és az informatikusoknak. Sok költő úgy gondolja, hogy ösztöndíjakból, pályázatokból, szakmai elismerésekből szerzett bankókból kell mellüket jó dagadón kitömködni, ezek már hozzáállásukkal is jól mutatják szempontjaikat, és a költészethez való rossz hozzáállásukat. Ha valaki alámerül a retorika, a szemantika, a filozófia tárnáiba, hogy nyersanyagot gyűjtsön, melyet a poézis olvasztókemencéjében kovácsol eggyé, annak tudnia kell, hogy a helyes hozzáállás a problémákhoz már csaknem a problémák megoldását is jelenti. Ezért a költő… – és itt kis hatásszünetet tartottam, hogy a riporterhez közelebb hajolhassak, s mint valami titkot, úgy suttogtam bele az éterbe – …a költő költeményeiből él. Abból él, hogy verseket ír. Egy valamire való költő persze tud esszét, novellát, cikket, tárcát, levelet, sőt talán még drámát is írni, hiszen egy sajtmester is tudja, hogy készül a túró, a kefir, a tejföl, a vaj, de azért mégiscsak a sajt a tejipar koronája, éppen így a költemény az irodalomé. Egy jól megírt vers többet ér, mint az összes regény a top tízes listán. Azokból sokat eladnak ma? De csak ma, talán néhány megmarad még pár évig, esetleg le is fordítják őket, hoznak valami kis hasznot a kiadónak, nagyritkán a szerzőnek, de ezek oly múlandó dolgok, mint a pipacs szirmai az erős szélben. Ha a költő megír egyetlen jó verset a lehetőségek végtelen távlata nyílik ki előtte. A költemény ugyanis mélyebben hatol a valóságba, mint a fecskendő a testbe, s akárcsak a medicina vagy a méreg a testen belül, befolyásoló erővel bír. Ha tehát én írok egy szép, nagy, és igaz költeményt, arról, hogy miként úszok a tengerben a kedvesemmel, azt nem baj ha nem hozza le valamely unalmas folyóirat, csak mert nem divatos a szép, nagy és igaz költészet, pusztán azzal, hogy a kis füzetemben benne van, akkora erővel bír, hogy képes befolyásolni a valóságot mindaddig, mígnem csakugyan ott úszok egy azúr tengeri öbölben kedvesemmel. Éppen fordítva hatnak a rossz versek is, melyeknek szerzője nem csak önmagát, hanem a többieket is kínozza. A költő azonban törekszik arra, hogy költeményei a valóság velejéig hatoljanak, nem törődik sem a korízlésével, vagy éppen ízléstelenségével, és az igazi olvasó ezt érzi, mosolyog és hátradől, és valóságának velejéig engedi a verset.  A költő… - és itt nem bírtam tovább… elnevettem magamat - …költeményeiből él.

A riporter gyanút fogott, aha, mondta, akkor eddig csak humorizáltunk, kedves hallgatók, akiknek nem lett volna világos, az ifjú költő eddig csak viccelt, majd mindjárt elmondja mivel is foglalkozik egy költő, miből él, ezek nem voltak számok, de mindjárt számszerűsítjük a költészetet is, tehát… - s nézett rám gyanútlan szemekkel. Eddig csak nevettem, ezután már kacagtam is, és többet nem hívtak meg ebbe a műsorba.