A századik vasárnap levél – Vasárnapi levelek 100. (II/56. + I/44.)
Kezdetben – még a lap régi honlapján – amolyan baráti levelezésnek szántam őket, példaként előttem Márai és Consuelo volt. Sokszor nagyon felületesen oldottam csak meg, nagyon sokszor nem volt több a vasárnapi egy-egy naplójegyzetnél, amit bolond utazó jegyez föl például a távoli Bali táncokról. Volt aztán persze néhány nagy siker is, mint amilyen a Triesztben elmondott beszéd, vagy amikor kiszámoltam egy vers árát. Egyébként ez utóbbira vagyok a legbüszkébb, mert egy kislány állítólag elmondta a szép magyar nyelv versenyen, és továbbjutott. És még volt néhány, összesen eddig 99, és ez most a 100. 100 vasárnap. 100 történet. 100 gondolatfolyam. Minek szántam?
Az éberség folyamatos fenntartására tett kísérletnek. Nem csupán naplónak vagy blognak, nem csak kicsi tárcáknak. Szerettem volna, ha nyíltan gondolkozhatok, ha ahhoz kapcsolódhatnának az olvasók, ha világos lenne, hogy itt egy szerkesztő, itt egy költő, és ő erről vagy amarról így gondolkozik, hogy ő üldögélt a Dugó téren, élt a Napvárosban, utazott Indonéziában, most éppen egy pesti srác, de gondolkozik a magyar irodalomról, a magyartanárokról, és néha megnyomja a zöld gombot is. Mindezek benne vannak a Vasárnapi levelekben.
Hogy indult ez az egész valójában? Én kitaláltam párat. Egy jó barátom pedig rábeszélt, hogy ezt érdemes folytatni, s mondta, hogy ő ezeknek teret ad, ő ezt támogatja. Két dolog végett is érdemes volt. Egyrészt mert nagyon jó párbeszéd alakult ki nyomukban sokszor, mintha egy virtuális kivi-lugassá nőttek volna leveleim, másrészt, mert én folyamatos önvizsgálatra voltam kényszerítve, amely igencsak rám fér és fért. De vajon mit adnak hétről-hétre írott levélkéim az olvasóknak? Sosem lehet a valódi-valóságot látni. Egy blogon olvastam, hogy egy társaság azért ment el kirándulni a Feketehegyre, mert olvasták mesémet, amelyet a Pilisben írtam egy vasárnap. Egy szép fiatal lány honlapján találkoztam az Orfeuszról szóló kis vasárnapimmal. És így tovább… azt hiszem néhány embernek talán sikerült örömet szerezni velük. Azt hiszem… de biztos persze ebben sem vagyok.
Tudom, hogy amerre ma halad a tömeg, ott ezeket a vasárnapi leveleket, még arra sem fogják méltatni, hogy eretnek iratokként elégessék őket. Azt mondják sokan, hogy ma nevek, kelebek, botrányos történetek kellenek, szerelem nélküli szex, verekedés, és sok testnedv, de ez számomra – ki tudja mért – nem oly vonzó, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ez kellene ma. Azt mondják, ma azt szeretnék, hogy derüljön ki mindenkiről lehetőleg, hogy éppen olyan gyarló, mint bárki más. Botrányos elhallgatás övezi azt, aki mégsem oly gyarló, mint szeretnék. Ma még az irodalomtörténetről is sokan úgy gondolkoznak, hogy lehetőleg ki kell beszélni minden szörnyűséget, vagy bénaságot, ami mára rég halott emberekkel történt, s nem veszik észre, hogy ez hullagyalázás. Ma ezt tartják sokan irodalomnak, s ezt vagy olvassák, vagy sem.
A valódi történetek? A mesék? Amelyekben a szellem lakozik? Az anekdoták, amelyek kicsit bölcsebbé tesznek, ha megértjük őket? Az a legszebb, hogy mégis léteznek. Vannak. Nem tűnt el még világunkból a szellem fénye, s nem is fog. Annyi jó könyvvel, annyi nagyon jó zenével találkozok – újra és újra –, festményekkel, melyek minden szörnyűség ellenére hordozzák és őrzik a fényt. De valójában nem is a tárgy hordozza a fényt, hanem az emberek, akikkel szerencsés sorsom folytán megismerkedhetek. Az kéne, hogy legyen a címe e sorozatnak, hogy vasárnapi emberek, akikkel ha találkozunk valahogy nem tudunk elkeseredni, sőt kedvet kapunk az újabb harcokhoz, és a még szebb békéhez. A vasárnapi emberektől kapok erőt az újabb vasárnapi levelek lejegyzéséhez, és elküldéséhez. De vajon lesz-e olyan, aki fogadja őket? Ott leszel-e? Olvasod-e majd? Mosolyogsz-e majd velem? Eljutunk-e a távoli szigetekre még? Merjük-e együtt megélni a költészetet? Érdemes-e manapság vasárnapi leveleket írni?
