Neonomád - Vasárnapi levelek/101.
A régi utazók beszámoltak arról, hogy vannak országok, ahol úgynevezett „Szókratész-szindróma” lép fel. Ha valakit rajtakapnak, hogy mozgékonyabb az elméje, okosabb, mint a többiek, azt megfogják, felkötik az első fára, mondván „Elküldjük urunkhoz.” – s aztán sorsára hagyják, míg darabokra nem hullik. Lásd ehhez még Ibn Fadlán idevonatkozó passzusait és Jorge Luis Borges Brodie jelentése című felejthetetlen novelláját. Utóbbiban az utazó egy barbár és vad törzs életét írja le, s időmúltán, hazatérve belátja, hogy néhány szokásuk nem csak átragadt rá, hanem jogosnak is érzi őket, vagy legalábbis megértő velük szemben. Ilyen szokás például az, hogy időről-időre feláll valaki a törzsből és ellenállhatatlan vágy ébred benne, hogy mindenki számára tisztán hallhatóan elmondjon 8-10 mágikus erejű szavat, s ha a költemény megrendíti a törzs tagjainak többségének a szívét, akkor költőjét onnantól kezdve kerülni fogják, s ha sikerül távoli vidékekre menekülnie, akkor talán-tán nem kövezik meg. Az utazó és a költő pedig a felsorolt szokásokból és leírásokból is jól láthatóan több mindenben egyeznek, mint különböznek. Ne gondolja senki, hogy a civilizált és kulturált országokban nincs jelen a „Szókratész-szindróma” vagy a költőkkel való kegyetlen bánásmód. Inkább csak az eljárás - ahogyan bosszút állnak áldozatukon, mert kimondta azokat a szavakat, melyeket a többiek vagy nem tudnak, vagy nem mernek, vagy mindig is akartak - válik kifinomultabbá és kegyetlenebbé. Ezért lehetséges, hogy a dezodor feltalálójára áhítattal gondol egy egész bolygó, míg a kerék feltalálóját régesrég elfelejtették. Az utazó-költő ezért aztán egyszerre megszólítható és érinthetetlen idegen. Egyszerre a legfurcsább és legkalandosabb történetek részese, s mégis… magányos. Legnagyobb szerencséjére azonban az utazó-költőnek a magány gyakorta szórakoztatóbb, mint az emberek.
Talán kevés két annyira különböző nép van a világon, mint a svédek és az uygurok. Így aztán egészen különlegesen hatott, hogy miután piknikeztem, főztem, vecsernyéztem derék neonomád barátaimmal, véletlenül betévedtem, s őket is behívtam egy svéd gospel misére. A következmények leírhatatlanok (mint ahogy az is, hogy miként kerültem én éppen akkor, éppen oda). Lehet valami abban a könyvben, aminek szép nagy és olvasható betűkkel azt írták a címlapjára: „DON’T PANIC!”.
