Retkes Máté: A művészethez emberre van szükség

Ez egy egyszerű, s annál igazabb kijelentés. Minden szinten és minden oldalról vizsgálva a dolgot: emberre (vagy inkább: Emberre) van szükség ahhoz, hogy művészetről egyáltalán csak említést is tegyünk. Két típus, vagy inkább két "hozzáállás" elengedhetetlen: az alkotó és a befogadó, vagy: az alkotó és a másodlagos alkotó hozzáállása. Ez a két hozzáállás első pillantásra külön-külön egyénekben jelentkezik (s ez az érthetőbb megközelítés), de mélyebben vizsgálva a dolgot kiderül, hogy egyszerre, egymás mellett működik. Az alkotó a mű elkészítésekor befogadóvá is válik, a kész mű mellett állva ez többszörösen is igaz. Másodlagos alkotóvá válik, a mű visszahat, visszacsatolnak az energiák, és az alkotóban a mű új alakot ölt, esetleg alkotásra serkenti a művészt. A másodlagos alkotó reakciói is összetettek: azért másodlagos alkotó, mert egy kész mű a befogadóban, a szemlélőben érzelmeket gerjeszt, a lélek koncentrált figyelme révén (-lélekjelenlét) a befogadóban valamiféle merőben szubjektív, soha addig nem létező dolog fogan meg; valami, ami sem az előtt, sem az után nem volt és nem is lesz. Ez a művészet, az alkotás, a teremtés szubjektivitása.
Igen bonyolult és összetett lelki folyamatok lehetnek ezek, melyekről fogalmat alkotnunk nagyon nehéz. Hogyan különböztessük meg az alkotót (tehát: az elsődleges alkotót) a befogadótól, a másodlagos alkotótól? Szükség van-e egyáltalán az alkotó kategóriájára? Mindenképpen szükség van, s ez társadalmi és történelmi tapasztalat, amely tapasztalat nem más, minthogy vannak "művészek" és vannak "nem-művészek" (tehát befogadók, akik a művész, az alkotó munkáját befogadják és magukévá teszik). A "művész" mibenlétére (idegrendszeri sajátosságaira, gyenge, túlérzékeny lelkialkatának mibenlétére) most nem térek ki. Maradjunk annyiban: mindenképpen van egy emberfajta, egy idegrendszerbeli sajátosságokkal rendelkező embertípus, aki éppen ezen sajátosságaival hajlamossá válik a "nem-hatékony" termelésre, a "nem-hasznos" (tehát: nem haszontalan!) dolgok létrehozására.
S ott a másik fél, miként mindennek van másik fele: a befogadó, aki "önmagában" hoz létre "nem-hasznos" dolgokat, képzeteket. Ez is lényegi különbség: az ember (tehát: minden ember) képes "nem-hatékony", "nem-hasznos" dolgok életre hívására. Mik ezek? Az érzések, az álmok, a lelki szemeink által alkotott képzetek, melyeknek az anyagi világra nézve semmi hasznuk nincs, sőt, olykor éppen az anyagi világ, a javak halmozása ellenében dolgoznak.
(Természetesen mélyebben vizsgálva ezeket a "nem-hasznos" lelki képzeteket ráébredhetünk, hogy hasznuk éppenséggel ép eszünk megtartásában van, hiszen képzelet és álmodozás nélkül az emberisé nagyon gyorsan a téboly határára sodródna. De ilyen mélységben most nem foglalkozom ezzel a dologgal.) A lényegi különbség az, hogy, míg az emberek nagy többsége e "nem-hasznos" képzeteket szigorúan önmagában hívja életre, addig a művész ezeket ország-világ elé tárja, mindenképpen a fizikai létezés síkjára emeli.
S miért is van szükség emberre? Mert a befogadáshoz és az alkotáshoz jelenvalóság kell. Az, hogy az alkotó jelenvaló legyen, hogy a valósághoz, a létezéshez kapcsolódjon. Hogy legyen. Mert mi is a létezés, mit jelent: lenni? A világban kell jelen lenni, a pillanatban, a jelen pillanatában itt kell lennie annak, aki létezni akar. És az embere döntő többsége nincs itt a jelen pillanatában. Mindenütt van (avagy: mindenütt nincs), csak a jelen pillanatban nem vesz részt. A múltban és a jövőben nyakig elmerül, sőt, a feje tetejéig. A holnapra koncentrálja az energiáit, vagy a tegnapra. A jövőre, a múltra, mind olyasmi, ami nem létezik, s amiben nem létezhet semmi más sem. Létezni csak jelen időben lehet. A múlt volt, a jövő lesz, csak a jelen van. Létezőnek kell lenni, hogy egyáltalán bármilyen is lehessen az ember. Sőt, hogy egyáltalán lehessen ember. Ezért nincs se alkotó, se befogadó. Mert nincs ember.Ember az, aki gondolkodik maga és a világ felől, aki a jelen pillanatban él, tehát aki van. Az elsődleges baj az, hogy a magukat művésznek nevező, gyenge idegzetű emberek is alszanak, hasonlóan mindenki máshoz. Alszanak, mert a múltra és a jövőre koncentrálnak. Legtöbbször a jövőre: valami újat akarnak létre hozni, ami nem aszerint új, hogy "olyan még nem volt", hanem aszerint új, hogy "jobb és szebb" minden eddiginél. Ez a kor betegsége, a neofília. Az új jobb. Jobbnak kell, hogy legyen a réginél, mert az új mindig jobb is, tehát csak az új lehet jobb, ok és okozat megfordul: ami jobb, az biztosan új is. Ez történelmi tapasztalat: az új gyógyszerek jobbak a régieknél (pedig később kiderül: rákot okoznak), az új rakéták gyorsabbak a régieknél (pedig nukleáris sugárzással elpusztítják a világot), minden, ami új, jobb, mint a régi. "Szemetek a jövőre vessétek..."
Nehéz a dolgunk. Ez a nagy szakadás művész és befogadó, művészet és élet között. Az alkotók elvesztettek valamit, ami nélkül lehetetlen az alkotás: a jelenvalóságot. S ugyanígy a befogadók is. Soha a világtörténelemben ennyi ember nem aludt, s nem volt ilyen kevés ébren.,  A pszeudoegzisztencia minden korábbinál nagyobb hatalomra tett szert, emberszerű lények mozognak mindenütt. Afféle alvajárás ez, világméretű és visszafordíthatatlannak tetsző.