Megérkezni Zsennyére - Nádasdy Tamás és Sennyey Ferenc - Vasárnapi levelek II/46.

Böszörményi  Zoltánnak, mert ő kérte, hogy írjam meg ezt a kis történetet

Nem vagyok hajlandó lemondani arról a rögeszmémről, hogy hazám valaha igenis szép volt, gazdag szellemiekben és lelkiekben, s hogy talán nem úgy, ahogy régen, de újra szép lehetne. „Tudod most mennyi kifogást, mennyi mutogatást, mennyi szidalmat hallhatnál erre?” – kérdezte csöndesen barátom. Tudom, de nem érdekel. Mindenki a maga portáján söprögessen, s megtisztul az utca.

Míg beérünk a kastélyba, mondtam ekkor, elmesélem, hogyan és mikor forrt össze családom és ez a kastély. „Biztos nagyon büszke lehetsz, hogy ilyen őseid vannak…” – mondta ironikusan barátom. Mindenki azzal azonosítja magát, amivel akarja. Ha az ember büszke valamire, mindig valaminek a hiányát is elárulja. A Sennyeyek dicsősége sokáig kimerült a derék vidéki nemesek dicsőségében. Egyébként meg teljesen mindegy, hogy milyen családba születsz, az a lényeg, hogy milyen ember vagy - mondtam barátomnak, aki erre mosolyogva megkért, hogy kezdjem el.

Zsennye eredeti neve Sennye. Hogy a falu vette nevét a családról, vagy a család a faluról nehéz megmondani, mindenesetre már a XIII. században Sennyeként említik, s az ide tartozó nemeseket ugyanígy. Hogy Sennye már Árpádkori település is volt, arról az győzhet meg, hogy Kis-, és Nagysennyét is megkülönböztettek egészen az elmúlt század közepéig, hogy egy izgalmas régészeti leletet találtak az Árpádkorból 1925-ben, sőt, ha mindez nem lenne elég, magát a Sennyey-családot is egyes források a honfoglalásig vezetik vissza. Barátom kuncogott. Na jó, mondtam, hagyjuk az ilyen találgatásokat, sokkal fontosabb ennél talán a család latin jelmondata: „Alta non alte” - vagyis „Fenségesen, nem magasan”. És valóban: a kastélyban és birtokon csöndes, fenséges, de nem túl „magas” élet folyt évszázadokon keresztül - egy-két kivételes eseménytől, s nyugtalan szereplőtől eltekintve. „Miért Zsennye akkor, s miért nem Sennye?” Mondom, hogy Zsennyének mondjuk, az a helyi „Vazs-megyei” tájszólásnak köszönhető.
1243-ban említik először, majd 1359-ből van egy oklevelünk, mely a Sennyeyek örökösödési peréről vall. 1414-ben Luxemburgi Zsigmond megerősíti Zsennyén birtokaiban Sennyey Balázst, aki a velencei hadjáratban szerzett érdemeiért kapja ezt a kitüntetést. Hogy a felsorolást gyorsan be is fejezzem, 1445-ben Sennyey Tamás szombathelyi várkapitány, de csak száz évre rá, Ferenc az, aki Zsennye első igazi katonája, harcosa.
Olyan, mintha ő lenne az első őstölgy a kertben. Sennyey Ferenc Nádasdy Tamás szolgálatába áll. Ügyintézője, várkapitánya, borásza, és bizalmasa lesz. Ekkor már híres a zsennyei gyümölcs, bor és étel. Nádasdyt Sennyey nem csak szolgálta, hanem barátságba is kerültek. Nádasdy egyre több feladatot adott a mellette megerősödő fiatal nemesnek. Felépítették Sárvár várát, nyomdát alapítanak, könyveket adnak ki, harcoltak, és biztos boroztak is együtt egy keveset. Talán éppen ezért Sennyey Ferenc lesz az, aki nevelője Nádasdy és Kanizsai Orsolya közös gyermekének, Nádasdy Ferencnek, aki később lesz a rettegett Feketebég, s akinek felesége Báthory Erzsébet – a rossznyelvek szerinti foglalkozására nézve vámpírnő.

De visszatérve talán ez a barátság és bizalom lehetett az oka, hogy Kanizsai Orsolya a pestis förtelmes pusztítása elől férje barátjához ide, Zsennyére menekül.
Barátom ekkor megfogta karomat: „A kert hatalmas virágzásban. Vihar közelít!” – és láttam csillogó szemeit az éjben, majd így folytatta: „Gyerünk, valami babonás, középkori mesét adj nekem elő, mielőtt beérünk!”

Mosolyogtam, s azt kezdtem el mondani, hogy úgy meséli a cicellei banya, Viharassszony minden kórság és balsors előtt megjelenik Zsennyén, s mielőtt a baj a magyarságra ront ő féktelen pusztítást hagy magamögött. Fekete lépései nyomán, eltörnek a fák, kibomlik medréből a patakban fekvő nimfa zöld haja, s tincsei rácsimpaszkodnak a hitetlenek bokájára. Újabb lépése nyomán vizébe rántja, s belefojtja azokat. A Viharasszony mindig előre jelezte a bajt annak ki zsennyei, s könnyen meg lehetett különböztetni azon viharoktól melyek nem a Viharasszony fekete léptei nyomán törtek ki. Mint mondja a cicellei banya, a Viharasszony egyesek szerint régi regös asszony, kinek urát felkoncolták, nyelvét megégették és kitépték.

Mire barátom így replikázott: „Mások szerint az égi zenét a felhők angyalaiból kifacsaró Szent Cecília, kit a rómaiak próbáltak háromszor is lefejezni, ám kard le nem vágta fejét.” Mire én azt találtam mondani, hogy megint mások szerint a Viharasszony maga Zsennye, aki egyszerre pusztít, megújít, régi idők végét és újjak kezdetét jelöli. Bizonyosan korábban is fellelnénk, ha meg lenne minden dokumentum a múltból, s némely dolgot nem csak nekünk kéne néha kitalálni, így azonban három irodalommal is alátámasztott táncáról tudunk.
„Viharasszony tánca!” – s barátom körbepörgött tengelye körül. Igen, a legkorábbi az 1550-es tánca volt Viharasszonynak. Mire barátom így folytatta a történetet: „Hát persze, Kanizsai Orsolya éppen kint van Zsennyében, ezért Nádasdy Tamásnak nem is a Ferenc uram mentegetőzik, hanem maga asszonya írja meg neki” – köhintett egyet, s így beszélt: „Zsennyei Ferencz nagy kárt vallott az kű esső miatt, minden nemő veteménye mind magának, mind jobbágyinak elkölt, csak egy szem sem maradt. Szőlője is nagy helyen, mondják, hogy elment, de még nem tudom bizonnyal míg ment el, de ezennel megtudom és megírom Kendnek. Az követ csodáltatják, mely igencsak zsok volt, én nem merem megírnya Kendnek. Úr Isten tartsa meg Kendet. Datum Gerezsden junii 13. 1550. Az Kegyelmed Orsikája.” – különösen nagyot nevettem barátomon, aki a levélhez, még a hangját is elváltoztatta, mintha Orsika szólalt volna meg belőle.

Ekkor odaértünk a kapuhoz, s én már nyitottam volna, amikor rám szólt, hogy „Várj, mielőtt belépünk. Mit írt ez a derék ember, Nádasdy Tamás? Tudni szeretném miért barátkozott meg egymással ez a két régi magyar ember! Nádasdynak mégis csak, mint Sennyey támogatója, ezek szerint elég nagy szerepe volt Zsennye kivirágzásában. Be akartam már érni az éjszakából, de nem akartam vendégem megbántani, ezért mosolyogva kezdtem el mondani, miközben kitárult előttünk a kastély és a körötte szertehullámzó kert kapuja, hogy:
Nagyságos és Kegyelemes Anyám, kérdezteti az Bálint Deákkal, hogy honnan s miképp került ennyit közelembe Ferencz uram, hogy szerelmes Orsolám, e szörnyű kórság, a pestis idején, teljes bizodalmamban kastélába küldöm, s megbízok benne, s meg az Zsennyeinében szintén, mert az környéken kórság ellen, bizonyosan ez a legóvottabb s lőn leginkább megerősített hely, ahol nem csak biztonzságban, de jó körülményben tartatik Orsola és a kis Ferkó. Bizon lehet, hogy még nevelését is reájabíznám Ferencz uramra, kinek érdemeit tán bizongatnom sem kell, hisz vagyon az monogrammos tégláji mind saját Szigetbe, mind Kapuba, mind a kolostor bővítményeibe. Nemit és helyit századok óta jegyezzik, s tudom Anyám kárhoztatja a folyton mellette sündörgő Geregyeit, kiről a faluban garabonciás hír járja, én azonban csak azt tudom, hogy mióta Ferenc uram visszahívá e Geregyeit, földjeinek gyümölcsét, s különösen borát egyenest az uralkodóhoz küldöm, oly kívánatosak, s finomak. Tán csak egy évben kellett nélkülözni a zsennyei termést, de mint mondják az vihar, a mostani, hét esztendővel későbbi pestist jelezte. Ím küldöm tehát az gyümölcseit Ferenc uramnak, melyet én asszonyom révin szereztettem, s ha teheti Anyám küldje meg mit kérék Bálint Deák által. Kelt Sárvárott 1557. szerelmetes fia, Nádasd Tamás. – és ekkor már ott álltunk a kastély bejárata előtt.

Megérkeztünk Zsennyére.