Weiner Sennyey Tibor: ZENta - novella
Nem tehettem meg, hogy nem mondom el, hogy nem írom le, hogy nem osztom meg legalább a papírral, a fehér és tiszta lappal, a nagy rejtélyek és szép szerelmek bölcs hallgatójával, mely áthatolhatatlan fehérségébe annyi emberi, nagyon is emberi történetet olvasztott bele. Mintha nem is fehér lenne, nem is lap, hanem afféle égi jelenség, messzi álmodott csillaghálók hurkai között, mely elnyel mindent mi beléje hull, még a fényt is. Sejtettem, hogy eme rejtély, vagy kis túlzással „bűn” hű lenyomata, ha fent is marad majd, rajta és rajtam kívül csak keveseket fog érdekelni. Csak és kizárólag olyanokat, akik – akárcsak mi – érzik, hogy részesei az életnek, részesei egy nagy meghívásnak, egy nagy vendégségnek, mely ünnep első részében az ember csak köszön, egyre köszön a sok ismeretlennek, majd a második részében rájön, hogy e misztikus bál: merő álom, s elkezd a kifelé törekvéséből egy megfoghatatlan, de szinte a megvilágosodással egyenértékű pillanatban: befelé visszakozni. Elkezd elköszöngetni, búcsúzkodni, s mindazt, amit összeszedett a nagy bálban, megfogható és megfoghatatlan dolgokat egyaránt, szépen, az egyre kijjebb lépésről-lépésre elkezd tehát visszaadni mindent. Mi ezt tudtuk. Talán csupán merő együttérzés volt az, amely arra késztetett, hogy másokkal is megosszuk ezt a tudást, azt a megkérdőjelezhetetlen konklúziót, hogy tudniillik az életben semmi sem a miénk. Hiába veszünk meg egy házat, autót, hiába szülünk gyerekeket, hiába megyünk el Párizsba, vagy déltengeri szigetekre, semmi de semmi nem marad ezekből, még az emlékek lágy fonata is hogy felfeslik, hogy széthullnak a szálak az évek során, s egy reggelen ott állsz önmagaddal szemben, s megkérded, milyen volt a ház, melynek kilincsét érintette kezem? Milyen volt az autó, mely azután a szerelem után száguldott valaha? Milyen volt a gyermek illata, midőn oly kicsinyke volt, hogy karomba foghattam? És mit mondott legelsőre? Pedig megjegyeztem… Talán egy-egy emberből mégis csak annyit érdemes feljegyezni, amennyit régi magyar családok asszonyai írtak bele ó-bibliák múlttá szürkülő, hátsó lapjaira? Ó, hát persze, a legnagyobb illúzió, a nagy utazások, Párizs, vagy a déltengeri szigetek? Ugyan… egy kolostorban is meglehet találni azt a sok kérdést, amire az ember bukkanhat a Szajna vagy az Indiai-óceán partján. És a legfontosabb mégis az, hogy ezek a kérdések egyszerre elfelejtődnek. Az, amiről azt hiszed, hogy a legnagyobb reveláció, a legtisztább megvilágosodás egyszerre merő álom, merő emlékezés csupán. És ha mindezen titkokat megértette valaki igazán az nem csodálkozik, ha mi – én és szerelmes barátom, ki e történet lényegi elszenvedője volt – ugyanarra a súlyos konklúzióra jutottunk, hogy minden ragaszkodás, minden birtoklás, sőt minden tárgy tulajdonképpen csak elválaszt a végső igazságtól, a teljes megvilágosodástól, vagy ha úgy tetszik attól, amit valaha, amikor még tudták, hogy mit jelent, úgy hívtak, hogy Isten.
Nem egyszerű filozófiáról van szó, végképp nem vallásról, bár valóban úgy éltem ebben a hitben, mint valami vallásos fanatikus, s szinte kigúnyoltam magamban mindenkit, aki örülni tudott egy birtokviszony létrejöttének, egy kötődés erősödésének. Kinevettem és kicsúfoltam magamban mindazokat, akik gyűjtögettek, vagy akiket a vágy motorja hajtott mélyülő örvények aljára. Nevettem azokon, akik tapsoltak, ha ajándékot kaptak, kacagtam azokon, akik örültek, ha randevút ígért nékik a hőn áhított másik. Olyan fensőbb érzés kezdett úrrá lenni bennem, amely különös burkot szőtt körém, s éreztem, hogy nem csak sokkal jobb vagyok mint mindenki más, nem csak tudom a végső igazságok egyikét, nem csak magasabb szférákkal kerülök immáron kapcsolatba, hanem egyszerűen jobb vagyok, mint bárki a környezetemben, s talán többet is tehetek meg éppen ezekből kifolyólag. Egyedül barátom értett meg, egyedül ő érezte át pontosan mit is jelent ez, s talán ő előrébb is volt a megvalósításban, ugyanis elkezdett másoknak is segíteni, hogy eljussanak ezekre a végső következtetésekre. Hogyan segített másoknak? Nehogy arra gondoljon bárki is, hogy megpróbálta szóban meggyőzni fele-barátait, hogy bárkivel is vitába bonyolódott volna, vagy nyílt színen vállalta volna gondolatait. Dehogy! Ezt se ő, se én nem tettük volna soha. Leírni ezt a végső filozófiát, a nagy visszaadás kényszerét, olyan lett volna, mintha mi ehhez a konklúzióhoz ragaszkodtunk volna, de éppen a ragaszkodást akartuk felszámolni mindennel, s éppen e ragaszkodás volt az, amely meggyőződésünk szerint az emberiséget olyannyira lealázta, hogy megszűnt minden kapcsolata magával a kozmosz ethoszával. Mi a kozmosz ethosza? Maga az élet. Az élet tényéről pedig a legkevésbé sem akarnak tudomást szerezni az élők. Idejük nagyobb részét kitöltik tárgyak felhalmozásával, a képzelt boldogság üldözésével, emlékek gyűjtögetésével, holott mint mondottam már: mindez elromlik, elmúlik, elfelejtődik. Minek a finom étel és jó bor, ha az ízek másnapra eltűnnek szánkból? Minek a nő hajának kibomló füstgomolyagja, ha az illatát tovafújja az első kósza szellő?
Barátom ezeket a kérdéseket fel se tette. Mondtam, hogy ő már sokkal előrébb járt, s én úgy néztem fel rá, mint egy félistenre. Mert ő már másokon segített. Hogy segített másokon? Lopott. Hát éppen ez az. A módszer sajátosságát, csak a ragaszkodások felszámolásának előbb felvázolt filozófiájából érthető meg. Nem, nem közönséges tolvaj volt, és nem is kleptomániás. Ő a lopást művészi szintre emelte, s mindegyikről gondosan vezetett naplót, sőt némely kimondottan jól sikerült feljegyzését felszabadító küldetéseiről egyenesen kiadta. Ellopott valamit valakitől, de persze ez nem akármi volt, és nem akárkitől, hanem valami olyat lopott, ami annak az illetőnek nagyon tetszett, vagy ahhoz nagyon ragaszkodott. Művészi szintre emelte annak megérzését, hogy kitől-mit lehet, sőt kell a leginkább ellopni. Mihez ragaszkodik a leginkább, mi van a szívéhez legközelebb, mi az, ami a legjobban eltávolítja a végső valóságtól. És én ezt is csodáltam benne. Csodáltam, ahogy rájön, hogy kitől és mit érdemes elcsórni, majd pedig ahogy mindezt láthatatlanul, soha le nem bukva: tökéletesen és percre pontosan kivitelezi. Zseni volt. Az én barátom talán azért lett a lopásban zseni, mert érdek nélkül, egy magasabb és nemesebb céltól vezérelve, hidegvérrel tette, amit tett. Végül pedig ami végképp bizonyította zseniségét: legjobban sikerült esteit úgy írta le, mintha csupán egy novellát mesélt volna el, mintha nem is ő lenne az elbeszélő, mintha nem is tette volna meg, amit megtett. De én tudtam: tényleg ellopta ezt vagy azt, tudtam mindig, hogy tényleg megtette. És itt, éppen a leírás zsenialitásánál fogtam először gyanút.
Rájöttem, hogy barátom, aki bár nálam sokkal előrébb jár, s akire én mindig, mint egy félistenre néztem fel, rájöttem, hogy barátom éppen a történtek leírásához ragaszkodik. Sőt, magukhoz a történtek szép, már-már művészi kivitelezését is a későbbi leírás kedvéért végzi, s egyre inkább valami gyötrő esztétikum az amit tevékenysége szolgál, s nem pedig a végső filozófia. Ez az ellentét az évek során egyre nyomasztóbb lett, s közöttünk egyre több konfliktust szült. Mi, akik eljutottunk a végső válaszokhoz, s a megoldást nem csupán elképzeltük, hanem meg is valósítottuk, s szinte már hétről-hétről loptunk, igen loptunk a ragaszkodások felszámolásáért, a hamis világ leleplezéséért, loptunk családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, loptunk ha a helyzet szülte, és loptunk szigorúan és előre megtervezetten, mi, akik a lopást immár filozófiai szintre emeltük egyszerre szembe kerültünk egymással. Azt láttam, hogy ő művészetet lát majd minden alkalomban, azt láttam, hogy számára a súlypontok áthelyeződtek, s néki a legfontosabb, hogy később hogyan jegyezze le, s szinte kéjes öröm futott rajta már előre végig, ahogy elképzelte, hogy fekete noteszében a fehér papiros miként fogja a tintával felinni a legutóbbi lopás részleteit.
A legkevésbé az izgatott, hogy e feljegyzések akár veszélyesek is lehetnek tevékenységünket illetően. Hiszen mondom, barátom nem állhatta meg, hogy a legjobban sikerült feljegyzéseket novella formájában egy-egy irodalmi lapban közölje. Ország-világ előtt ott volt már, hogy mivel is foglalatoskodunk, s merő kedvesség volt részéről, hogy rendszerint engem kifelejtett ezekből az itt-ott megjelenő történetekből, s biztos, ami biztos, úgy írta le, mintha a lopásokat teljesen egyedül követné el, mintha nekem nem lenne részem a kezdetektől nem csak a kivitelezés, de az elmélet részletes megalkotásában. Ezt a szemtelenséget, kisajátítást, és ragaszkodást érthető módon nem sokáig tűrhettem. Olyan tervet készítettem, amelynek fel kellett volna nyitnia barátom szemét, olyat, amely egyszer s mindenkorra megvilágosodottá tehette volna.
Barátom egyedülálló zsenijére jellemző, hogy akkor már évek óta egy regényen dolgozott, sok kisebb elbeszélésből álló, de összefüggő prózán, amelyben nem csak a lopásokat, nem csak a filozófiát, hanem az adott esetek lélektani hátterét is egyedi megoldásokkal, rendkívüli ügyességgel, elbeszélői sűrűséggel és tehetséggel írt meg. Az emberek lelkének közös terét valamiféle kerthez hasonlította, amely elgyomosodott, s e könyv számot adott volna arról, hogy miként szabadítottuk meg a lelkek kertjét a szörnyű gazoktól először tettel, s utána maga a könyv gondolattal. A történetek oly szépen és pontosan voltak leírva, hogy kétség nem férhetett hozzá, hogy előbb vagy utóbb valamelyik „károsult” – bár mi jobb szerettük „felszabadultnak” hívni azokat, akiket megloptunk – szóval rá fognak jönni, hogy mi is történt. A regénynek az volt a címe „Prózakert”. Tökéletes könyv volt a maga nemében, s hosszú éveken át élte és írta az én drága barátom. Nem tehettem mást.
Tudtam, hogy a Prózakert kész van, azt is tudtam, hogy csak részletek vannak belőle, s hogy nincs kinyomtatva, szinte a teljes szöveg csak és kizárólag elektronikus formában létezik. Egy napon átküldtem neki egy dokumentumot, melybe vírust rejtettem. Ez csak az első lépés volt. Sokat panaszkodott ezután a gépre. Javasoltam neki, hogy vigye el szervizbe, de előtte feltétlenül mentse le a Prózakertet. Megköszönte, hogy ilyen figyelmes vagyok. Nem volt nehéz megtudnom ezután, hogy hova vitte javításra a gépét. Betörtem. Hamar megtaláltam a kis szervizműhely egy sötét sarkában az ismerős táskát, benne a géppel. Kinyitottam. Megdöbbenve láttam, hogy a Prózakert biztonsági mentését is a gép táskájában hagyta, így mind a két létező példány a kezembe volt. Tudtam, hogy tényleg nincs több belőle, mert nem küldte el senkinek sem. Aztán arra gondoltam, hogy barátom megsejtett valamit tervemből, s ő is érezhette, hogy túlságosan ragaszkodik már művéhez, túl jól sikerült, és segíteni akart nekem a felszabadításában. Ettől egy kissé elérzékenyültem. De csak pillanatokra. Még néhány másik gépet is, a kasszát is elpakoltam, hogy közönséges lopásnak tűnjön az eset, majd a géppel és a biztonsági mentéssel a folyón átívelő hídra siettem. Barátom még azt sem tudhatta, hogy a városban vagyok. Figyeltem az éjszaka sötétjében hömpölygő folyó áramlatát, s vártam a megfelelő pillanatot, azt, és csakis azt, amelyik alkalmas lesz a teljes megvilágosodáshoz vezető nehéz lépés megtételére.
