Babits leballag a vasútra mészárosa elé - Gellért Oszkár 1.

Tanner Ilonka  sem kalandoz éppen aktuális nemi inspirátorával.

Jó nap. Babits nyolc előtt készülődik, és néhány reggeli falat után leballag vendége elé a vasútállomásra. Nem tudja, honnan is tudhatná, hogy vendége nem csak kollégája, barátja, de egyben hentese és mészárosa is. Nem telik el hosszú idő, amikor előkerül a bárd, a csontozó kés, és a közelgő vendég – Gellért Oszkár – meglehetős szakértelemmel forgatja a szerszámokat.

Volna ide az elejére egy irodalomtörténeti érdekesség. Tompa Mihály költő (1817 – 1868) veszedelmes, a maga korában rövid úton aligha tisztázható viszonyok között élt. Paptanító, majd vidéki lelkipásztor, a forradalomban tábori pap. Korábban tagja a Petőfi által szervezett “Tízek Társaságának”. Barátsága Petőfivel negyvennyolcban megszakad, Tompa számára, aki jogot, bölcsészetet, teológiát végzett, sok és hamis az a fékezhetetlen radikalizmus, a Vahoték által generált sztárkultusz, amelynek PS kiemelt, lényegében máig analizálatlan képviselője.

De Petőfi politikusként sem, barátként sem könnyen elviselhető figura (összecsap Mészáros Lázárral, lehazaárulózza a hadügyminiszter Klapka Györgyöt és mindenkit, akivel szembekerül). Tompa a forradalom bukása után – ismert költőként – visszavonul, fájdalommal teli versekben fejezi ki keserűségét az elveszített lehetőség miatt. A gólyához  című hírhedett verse miatt a kancellária haditörvényszék elé citálja, falujába száműzi, kéziratait elkobozza. A támadások, az örökös veszélyeztetettség miatt ettől kezdve allegóriákban, képes példabeszédekben, rejtett értelmű költeményekben szól a nemzethez.

Közel húsz évvel a levert forradalom után, a nemzetpolitikai követelések egy részének kielégítését követően, az alapjaiban megváltozott viszonyok között racionálisan aligha feltételezhető, hogy egy megvénült és elfelejtett Tompa Mihály családja kárt szenved a korabeli politikusi-szakmai-emberi sérelmeket felemlegető emlékirat miatt.

De a lényeg, emlékiratait végrendeletében ötven évre titkosítja. Kívánságának megfelelően 1918-ban nyílik a vaskazetta, amikor már alig találhatni élő embert, aki azonosíthatta volna a kivétel nélkül monogrammal jelölt író és politikusneveket. És szándék se nagyon jutott. A háborút követően jut kötelező feladat éppen elég, később pedig az Őszirózsás forradalom ügyeit intézendő is újra éppen elég.

Újabb ötven évvel később, amikor egy új rendszer új elitjének új zászlóra, a munkásosztály lángoló érzelmeit, forradalmi tudatát szító, lehetőleg minél távolibb, ellenőrizhetetlenebb hősökre van égető szüksége, újra előkerül Tompa Mihály.

A negyvennyolcas Tompa ehhez jól kézre állt, a “papi” ilyen kontextusban zavarja ugyan a formai egységet, de elnézték a szent cél érdekében. Szegény Kéky Lajos, a Tompa-gyűjtemény gondozója csak ül az emlékiratok fölött, és tesz, amit tehet. Kihagyja a kezelhetetlent, neveket kreál, s a Petőfi-viszonyt is átalakítja némelyest. A Tompa-emlékirat által említésre méltó figurák kilencven százaléka eltűnik a történelem, az emlékezet és az értékteremtés-nemteremtés mocsarában.