Szőcs Géza: Séta egy régi téridőben
nyugat-képeskönyv címmel a Petőfi Irodalmi Múzeum (akkor már miért nem petőfi irodalmi múzeum?) vaskos és meglepetésekkel teli albumot adott ki. Alcíme szerint: fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből. Az olvasóban olthatatlan kíváncsiság él, hogy belelásson (ez szó szerint értendő: a két szemével) az irodalmi szereplők életébe, még inkább: magánéletébe. Azt gondolom, Eckermann beszélgetései Goethével sokkal nagyobb példányszámban jelennének meg, ha Eckermann-nak lett volna fényképezőgépe, s ha Goethe hagyta volna magát fotózni, miközben ír, vagy a folyóban úszkál, vagy a feleségét ölelgeti.
Mert bár e kötet számos levelet, egykori borítót, plakátot, okmányt, kézirat-reprodukciót tartalmaz, kétségtelen, hogy amitől igazán izgalmas, fontos és letehetetlen, az a képanyaga, a Nyugat szerzőiről, szerkesztőiről, családtagjaikról készült egyéni és csoportképektől kezdve az egyes kávéház-belsőkről készült felvételekig. Azon természetesen lehetne vitatkozni, nincs-e egyik-másik szerző túl-, főleg azonban alulreprezentálva (nekem volna hiányérzetem, de nem teszem szóvá, mert nem szeretném, ha bírálatnak hatna – bízzuk a korrekciót a következő kiadásokra, és különben is, ilyen kérdésekben úgysem lehetséges konszenzusra jutni).
Külön méltánylandó a szerkesztők, Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit bátorsága, hogy nem kívánták az egykoriak kezéből kiretusálni a szivart meg a cigarettát, a férj mellől a szeretőt, a feleség oldaláról a csábítót, a deréktájékról a súlyfölösleget, a múzsa arcáról a ráncokat. Korunkban minden előfordulhat, hol a politikai korrektségre, hol a népegészségügyi szempontokra való hivatkozással.
De vajon nem volna-e szerencsésebb, ha ki-ki, minden olvasó megőrizhetné a maga illúzióit, a maga ideális képét a költőről vagy regényíróról, ha nem bámulhatna bele a művész földi arcába? Arcába, ebédlőjébe, hálószobájába, felesége fehérneműs szekrényébe. Aki gyűlöli a dohányfüstöt, de imádja N. költő verseit: hogyan dolgozza föl magában a drámát, hogyan szembesül a ténnyel, hogy bálványa szája, arca, ruházata folyamatosan át volt itatva nikotinnal? Nem volna-e helyesebb, ha nem készülnének irodalmi fotók?
A kérdés szerencsére teljességgel elméleti, nem kell rá választ adnunk.
Hanem ami a múzsákat illeti, ott a kiábrándulás igen-igen erőteljes. Hát így néztek ki azok a lírai csodákat ihlető látomásos kisasszonyok, hölgyek és dámák? Ilyen trampli volt, ilyen tehénszerű ama regényhősnőknek a modellje? Az Ilona nevet mágikus csengésűvé nemesítő Kosztolányi-vers múzsája, már elnézést, a nagynénje is lehetne a költőnek, ha nem az öreganyja. A… de nem folytatom.
Márcsak azért sem, mert Kosztolányiné kitűnő prózaíró volt, aki a férjéről írt könyvét olvasta, tudja ezt. Viszont az írófeleségekről készült miniatűrjei a magyar irodalmi portrék klasszikus remekei. Tóth Árpádnéról készült feljegyzésének utolsó bekezdése e Nyugat-albumban kiemelt helyet érdemelt volna:
„Nagy becsvágy, nagy élet, nagy szerelem, nagy gyűlölet idegenek a számára. Támogatást szívesen fogad, de kevéssel beéri. Elégedett. Nem harcias, nem féltékeny. Mi, akik csaknem valamennyien ugrásra készen, kinyújtott karmokkal álltunk egymással szemben, őt sohase bántottuk, ő sohasem bántott egyőnket sem.”
A PIM elkezdte a huszadik század egyes jeles költőiről fellelhető teljes fényképanyag összegyűjtését és kiadását. E mostani kiadvány mintegy megkoronázza ezt a kezdeményezést. Átlapozva, meg kézbe véve Rockenbauer Zoltán Csinszka-könyvét, azt a kérdést kell föltennünk: vajon megjelenik-e valaha összegyűjtve legnagyobb íróink és költőink és múzsáik minden ismert kortárs (ismétlem, kortárs) képzőművészeti ábrázolása?
Az a könyv sem biztos, hogy csupa eszményi arccal lesz tele. De legalább ami a múzsákat illeti: vélhető, hogy őnekik égi képmásaik fognak kitekinteni az olvasóra abból a kiadványból.
