Opera - Vasárnapi levelek 118.

Ott van a kutya elásva, hogy ha azt mondod író, tanár, táncos, zenész, szobrász, festő, színész, sőt véletlenül költő vagy, akkor sokan elmosolyodnak. Ott a bibi, hogy azt mondod bölcsész vagy, és akkor megértően megveregetik a vállad, mint egy „bújtatott munkanélkülinek”, egy csóró és kivert „kócos kismacskának”. Erről sok minden és sok mindenki tehet. De leginkább mi: írók, tanárok, táncosok, zenészek, szobrászok, festők, színészek. Talán csak a költők nem. A költő szabad. Isten tenyeréből evő madárka. Már amennyiben tényleg költő. A bölcsészkarok, a politika, a sajtó különösen vétkes abban, hogy a humaniórák és a művészetek művelői mosolyra fakasztják az embert, s csak a legőszintébb, normális, „egyszerű” emberekben ébresztenek még némi tiszteletet. A humaniórák és művészetek elárulása és lefokozása a Nagy Inkvizítor első (vagy sokadik?) lépése, ahhoz, hogy az embereket a rosszindulat, a gonosz összekacsintás nagy ünnepeire csalja, mely a véget nem érő vaskorszak. Aki nem hisz a művészetekben, aki nem próbálja a másik embert megérteni értelmes párbeszédben az meggyőzhető a legrosszabb szükségszerűségéről is. Akár a pokol jogosságáról is. Csakhogy a pokol egyáltalán nem jogos. Nem igaz, hogy valaki akkor nagy, ha másokat eltipor. Nem igaz, hogy valaki akkor jobb, ha más rosszabb. Az ember akkor nagy, ha önmagánál magasabbra tud nőni, ha önmagát meg tudja haladni. Akkor jó, ha helyesen cselekszik és helyesen él.

Az Operában A kis kéményseprőt mutatták be, Bata Rita rendezésében. Két felvonás van, két tökéletesen különböző történet. Szépen írtak már erről az állítólag gyerekeknek szóló, de szerintem felnőtteknek is erősen javallott darabról egy hetilapban, nem is szeretném én bemutatni. Hanem csak két dolgot emelnék ki. Az egyik, hogy az első felvonásban kiderítik a gyerekek, hogy a kis kéményseprő, a kilenc éves kisfiú meghalt a kéményben. A második felvonásban, azonban megmentik a többiek, s egy kocsin a csomagok közé bújva megmenekül. A második felvonás az igazán opera, az első bemelegítés csupán, a gyerekek felkészítése „az operára”. Az operában tényleg minden megtörténhet és szinte meg is történik. Különösen a csoda, hogy a halál egy hintóvá válik. Hogy az élet és a művészet győzedelmeskedik a Nagy Inkvizítor felett.

Ezért az opera szakrális tér, ahol a világ sorsa megfordítható. Ahol győzhetünk. Csakhogy ilyen tér lehet a színház, színpad, a kiállítótér, a kávéház, sőt a folyóirat, a magazin, a napilap, a könyv lapjai is, és persze az ember otthona is. És ha ezekben a valós és képzelt terekben az élet és művészet diadalt arat, azaz nem hiába hal meg a kis kéményseprőfiú, hanem értünk, s egy olyan világért, ahol a gyerekek ezt felháborítónak tartják, egy olyan világért, ahol nem szabad kizsákmányolni másokat, ahol a gyerekek szempontjai is figyelembe vannak véve, nem csak a szülőké, nem csak a felnőtteké, akkor az győzelem a Nagy Inkvizítor felett. Mert ő el akarja hitetni velünk, hogy az élet értéktelen, hogy minden ember alapvetően immorális lény, hogy minden gonosztettnek megvan a maga jogossága, és logikus azokat elkövetni, ő pedig majd jön és helyrerakja a mi világunkat. A mi világunkat csak mi rakhatjuk rendbe. Krisztus nem egyszerűen értünk halt meg, hanem velünk. Buddha a teljességet nem egyedül érte el, hanem velünk. Megmutatták az emberi élet magasrendűségét, mint még annyian, s mint ahogy annyian ezt teszik napra-nap, névtelenül, tisztán, vállveregetést nem várva. Krisztusok és Buddhák ők mind, úton-lévők, sajátosak, egyediek, mert a meghívást mindenki megkapja egy jobb világba, egy igazabb életbe, mint ahogy mindannyiunkat megkísért az ördög napjában nem is csak háromszor. Az ördögnek bedőlni nem akkora bűn, mint markában maradni. A megszabadulás az a pillanat, amikor az ember azt mondja, hogy nincs ördög, nincs pokol, csak én állok szemben önmagammal. Jó és szép dolgok vannak, s azokat most és itt akarom. Ki kell mondani: szabad és büszke ember vagyok, szabad és büszke hazát szeretnék, jó és igaz emberi kapcsolatokat kívánok, tiszta és minőségi életet, valódi történeteket, valódi örömöket. Barátokat szeretnék, nem csak ismerősöket. Ki kell mondani: nincsenek ellenségeim, csak rosszakarók, akiknek saját magukkal van gondja. Nincsenek áthidalhatatlan akadályok, nincsenek megtehetetlen távolságok, nincsenek rabláncok, nincsenek megoldhatatlan helyzetek.
A kis kéményseprő meghal értünk az első felvonásban, hogy a másodikban megszabaduljon. És még egy dolog a darabbal kapcsolatban. Szerettem az énekeseket, a rendezést, a muzsikát, de a táncosok voltak az én szívem húrjai. Ők pengtek ott a színpadon, mint a húrok egy láthatatlan hárfán, s elmondták, azt amit ki sem szabad mondani, mert amint kimondod eltűnik, mert hát ez „csak” egy gyermekdarab, „csak” egy mese, „csak” egy opera. Mindez tehát, amit most és itt, és vállalom, hogy mindenütt, versben és prózában leírtam és leírok, nem több mint „csak” a humaniórák és „csak” a művészetek őszinte szeretete, csodálata és tisztelete. Kérem, ne felejtsék ezt el soha.

(Benjamin Britten: A kis kéményseprő. Rendezte: Bata Rita. Magyar Állami Operaház)