Onagy Zoltán beszélgetése Kukorelly Endrével
Onagy Zoltán: Április 11-én volna 110 éves Márai Sándor. Nagyon aktív olvasói időszakomban szinte nem találkoztam Máraival, az otthoni könyvtárból hiányzott, vagy rejtőzött. A nyolcvanas évek legvégén foghattam kézbe az első munkáját, egy impresszum és kiadói jelzés nélküli apró Füves könyvet, a polgári polgár erkölcskódexét. Megihletett. Te mikor találkoztál Máraival? Hogyan hatott?
Kukorelly Endre: Én találkoztam vele. Sok háború előtti könyve megvan, 1970-ben örököltem a keresztanyámtól – most meg is nézem, pontosan, hogy mi minden: A féltékenyek, Az idegenek, Szegények iskolája, Röpirat a nemzetnevelés ügyében, A kassai polgárok, Kassai őrjárat, Napnyugati őrjárat, Szindbád hazamegy, Egy polgár vallomásai, Az igazi, Eszter regénye. Alaposan viharvert, ütött-kopott, háborúviselt példányok, Makkai Sándor és Mécs László között a polcon – jóval Mikszáth és Móricz után. Legtöbbje a leporolgatáson kívül alig volt a kezemben, nemigen estem nekik, nem igazán tudom, miért. Valahogy későbbre tartogattam volna? Túl ismerős volt, vagy mi, az a megoldatlan-megoldhatatlan, vitrinszagú úri középosztálybeliség lebegett körülötte, aminek a totál deklasszált változatával körül voltam véve. Most nem vagyok elég pontos – nem mintha különösebben kedvem volna pontoskodni. Kicsit unom a témát. Ne beszéljünk másról? Csajok? Tudod, mi az a vitrin? Benne pár herendi bonbonniere meg porcelán Ludas Matyi kis, kerek, diszktéten sárguló csipketerítőn? Gondosan rátolva az üvegablak, mégis valahogy bekerül a por?
OZ: 2000 után a Helikon elkezdte kiadogatni a Márai-életművet, és valami módon az antikváriumokban is felbukkantak a '48 előtti Révai-kiadások, ráadásul A gyertyák csonkig égnek és az Egy polgár recenziós kötelezőként a kezembe kerültek, "csodáltam, ámde nem szerettem" - belé. A szerelem, barátság, hűség, árulás a polgárság/nem polgárság fogalomrendszerébe ágyazva aligha álmodható, ragozható a XXI. század elején. Nem találtam fogást. Hosszú, túlírt, fárasztó, szájbarágó. Belőlem hiányzik a polgári értékrend, netán az átlagolvasó képtelen a politikailag lejáratott főnévvel, nem mellesleg a polgári mentalitással valamit kezdeni?
KE: Azt hiszem, egyszerűen csak közepes író a Márai, jelentős, valóban csodálandó hübrisszel. Bár azt is (el)hiszem ugyanakkor, hogy igazságtalan vagyok. Akkoriban, atyai javaslatra, olvastam az Egy polgár vallomásait, tetszett stb., viszont, hát, akkoriban minden (jobban) tetszett. Később a Krúdy-könyvét, az is tetszett, de nem voltam oda. Meg kéne nézni szépen még egy-két dolgot, pl. a Röpiratot vagy a Napnyugati őrjáratot – de különösebben nincs hozzá kedvem. A Gyertyák csonkig égneket világkarrierje kirobbanása után olvastam – 100 oldalt bírtam belőle, izomból. Naplókat nézegettem, az viszont bejött, okos, művelt, nagyarcú fickó, tetszik a komcsikkal meg a az alájuk befekvő „népiekkel” szembeni intranzigenciája. A Föld, föld!-et is elkezdtem jó néhány évvel ezelőtt, de annyira bosszantottak a slampos mondatok, hogy abbahagytam. Nem volt ugyanis nálam ceruza, és akkor hirtelen kedvem kerekedett belekopogtatni, ahogy Hans Sachs tette Beckmesser éneke alatt. Ez így kevés, nekem tehát nincs meg igazán Márai – és nem vágyakozom. Úgyhogy ne is kérdezz róla.
OZ: Külön e mostani évforduló kedvéért elolvastam Rónay László öt éve megjelent Márai-monográfiáját (Nemzeti klasszikusok, Akadémiai). Ebből látható, hogy Márai hat. A monográfia Máraihoz hasonlóan bánik az olvasóval, beavat, felvilágosít, értelmez: "mennek, mennek, minden fűszálnál leguggolnak", a szerző hétszáz végtelen oldalon mindent elmagyaráz. Lehetséges, hogy a magyar kultúrában, az irodalomban mindent a politika intéz, alakít, finanszíroz? A politika most kiemeli, amit korábban lenyomott? Honnan jut erre a politikának energiája, miközben volna feladata bőven?
KE: Márai 6. Te meg hősies vagy ezzel a monográfiaelolvasó projekteddel. A dolgokat sajnos épphogy nem a politika – a közügyintézés – alakítja, hanem azok, akik a politikát kisajátítják saját hatalmi céljaik elérésére. Aljasság írókat hatalmilag tiltani és támogatni. Meg tűrni.
OZ: Érdekes, miközben a jó elhárító politikai érzékkel felvértezett magyar olvasó némiképp eltartja a Márai életművet, hiszen a Nagy Könyv százas listájába csak A gyertyákat hozza be (és talán A polgárt), tiltakozásul, mert úgy érzi, le akarják nyomni a torkán, az elmúlt évtizedben harmincnál több nyelvre fordítják, a német piacon közel egymillió példányban fogy, az olaszoknál az első évben tíz kiadást ér meg, Angliában felkerül a tízes eladási listára, 2004-ben megjelenik az amerikai piacon is. Hogyan kell ezt a kettősséget értelmeznünk?
KE: A Nagy Könyv nagy átverés, súlyos – súlyos, ugye, hát, mi igazán súlyos? – konzekvenciákkal. Semmire nem bizonyíték, olyan könyvekre-szerzőkre szavazott a nép, amiket és akiket amúgy is már ismert. És szavazott az istenadta, mert hát ő mégiscsak ismer könyveket-írókat, ugyebár. Másfél milliárdért a Harry Pottert reklámoztuk– hagyjuk, már kibosszankodtam magam miatta. A siker lavina-jellegű, ha jól be van lökve az áru, az áttör. Magyar szövegek külföldön emellett a belököttség mellett fordításfüggők is, és Márai biztos jobb mai nyelvre fordítva. A siker, tisztán marketing-szempontból, jó tesz a magyar irodalomnak, más kérdés – és jellegzetesen magyar lúzerség – hogy a vélhetően hatalmas jogdíj-bevételből, úgy tudom, egy fillér nem jön be, nem folyik vissza a hazai kultúra finanszírozásba.
OZ: Eldöntetlen a kérdés, bár én soha fel nem tettem magamnak, a válasz kor- és személyfüggő, most elkövetem mégis: Machiavelli valóban áruló, amikor vissza kívánja könyörögni magát a Mediciek kegyeibe, ezzel szemben Márai válasza az egyetlen tisztességes magyar íróválasz a magyar huszadik században?
KE: Áruló stb., ezek nagy szavak. Voltak árulók, besúgók – például a III/III-ok – ám ezt nem ráncigálnám ide. Karakán fickó volt, és alkatilag elég makacs hozzá, hogy kitartson a stratégiája. Ez nagyra becsülendő, még ha ennyire szigorúan véve baromság is, mert a boldogtalanság levegőjét árasztja. De nem ismerem ki magam ebben sem, mondtam, hogy ne kérdezősködj!
.
