Sultanus Beatus

A költészet vakja – Tárca a csöndben

2010. április. 10. - 23:20

„Potyogtasd el a nápolyimorzsát

Rajzol pöcsöt a plakátnak”

Kampánycsend van a szobámban, a rádiómban, a tévémben, a számítógépemben, a szülőfalumban és a verseskötetben, melyet lapozgatok. Utóbbinak nem írta elő a törvény, mégis beszédesen hallgat. A postafiókomban is viszonylagos nyugalom honol, mert ma még csak egy ember hívta fel a figyelmemet arra, hogy ha elmegyek szavazni, két egymást metsző vonal helyett rajzoljak egy pöcsöt a szavazólapra. A mozgalom egy blogról indult, és akár jópofa is lehetne, ha a demokráciának rajzolt férfi nemi szervhez nem kötődne egy százötven éves török uralom, kicsivel kevesebb Habsburg-megszállás, egy mára már majdnem elfeledett Trianon, egy szalmalángnak festett ötvenhat, egy zsírosra kenegetett puha diktatúra és egy elcseszett rendszerváltás. Megszámolhatatlan, hogy hányan haltak meg azért, hogy kedvünkre rajzolgathassunk, és ezen túl még ki-ki szájízének megfelelően bővítheti a felsorolást a magyar nép zivataros ezredeiből. Kampánycsend van, de gyomoridegem lesz, ha arra gondolok: ma már egyszerre bizonyítja a demokráciába vetett hitét és a bizalom megingását az ily módon voksoló.

A nagy csend olybá tűnhet, mint a süketség, és elkezdek félni attól, hogy április 11-én ezerszer többen fognak gondolni a két egymást metsző vonalra és a férfi nemi szervre, mint a költészet napjára és az 1848-as áprilisi törvények kihirdetésére. Nem is kell a múlton rágódni, mert akkor nem lesz új országunk, nem forrnak be a sebeink, nem lesz frakcióképes egy megviselt ország fallosza. Vajon hányan fejezik ki ily módon tartózkodásukat azok közül, akik a kettős állampolgárságra nemmel szavaztak? Többen lesznek-e, mint azok, akik bedőlve egy elképesztő propagandának, vették a bátorságot, hogy különbséget tegyenek magyar és magyar között, akik távolabb lökték a nem is segítő, talán csak baráti kézre várókat? Hányan néznek szembe önmagukkal, a nem is oly távoli múlttal?

Fanatikusak vagyunk, a végletek népe, aki vagy beledöglik megmásíthatatlan elveibe, vagy elvek nélkül él, aki elkötelezi magát a költészetnek, vagy pedig tudomást sem vesz róla. Elvakultságunk is mutatja, hogy szükségünk van a csöndre, akár a kampánynak, hogy magunkra legyünk hagyva. A csöndben kiderülhet, hogy a külső hangok belsővé váltak-e, van-e még sajátnak nevezhető tónus (lelkiismeret?), van-e még ügy, melyről önmagunktól tudunk beszélni, nem mások sugallatára.

Heteken belül új politikai erők vezetik Magyarországot, de akkor már távol lesz a költészet napja, talán még távolabb az áprilisi törvények szelleme, és azok a hangok, melyek egy kampánycsendben furakodhatnak a fülünkbe, hogy megjegyezve rezgésszámukat, magunk is a hang hullámmozgására hagyatkozzunk. Kihasználva a törvény adta csendet és a rákövetkező őrületet, örömmámort és ki tudja mit, megkongatom a gongot, kölcsön véve Fodor Ákostól a hangokat, melyek csak néhány pillanatot kérnek, hogy a költészet vakságában meghalljuk ezt a pár tiszta neszt, és ettől talán élesebben lássunk, elsősorban saját magunkat. A tárca is éppen azt mutatja, hogy milyen nehéz.

Íme a kölcsön vett sorok:

A birtoklásról

„Verseim?” ugyan.

- Versek, amelyeket épp

én írhatok le.

Tömegmagány

Bármilyen Csoport

eleve kirekesztő:

ez tartja össze.

Egy képaláírás

Rólam készült – mást ábrázol.

Valóság és igazság