Így (nem) olvastok Ti – Tárca a túl jó paródiákról
A vonaton lapozgatom Darvasi László különös kísérletét, mellyel Karinthy Frigyes nyomdokaiba lépve a pályatársak írásait parodizálja, ráadásul a többször már jól bevált Így írtok ti címmel. Nehéz feladat ez abban a korban, amikor prominens költők is úgy nyilatkoznak, hogy az olvasók "szarnak a versre, válságban a líra" (Fenyvesi Ottó). Ezek szerint az a kifejezés is sántít, hogy prominens költő. De rögtön arra gondolok, hogy lehet-e annál nagyobb kihívásnak eleget tenni a líra terén, mint olyan kortárs alkotók verseiről paródiákkal rukkolni elő az egyik legnépszerűbb irodalmi lapban, akiket kisebb túlzással a kutya sem olvas. Ebből derül ki, hogy kutya nem vagyok, mert gyakran forgatom őket. És mivel ez a helyzet, működhet a játék, hiszen a paródia akkor üt nagyot, ha van mire rájátszania. Kacagok a Kemény Lili-ferdítésen (Züllött a család): "Nem bocsátok meg Dunajcsik Mátyásnak, hogy nem írt szerelmes verset hozzám". A Krusovszky-paródiánál (Elromlani jó) a lábaim már a plafont rugdossák: "Azon gondolkodom, / mit kellene még elrontani. / Magamat már a meszes, arzénos, sósavas / kútba löktem, az arcomat már a betonkeverőbe helyeztem, / és pofaszakállam is nőtt, / ez így talán eléggé el van rontva". Rendesen elkapta a stílust, jól odatette az utalásokat. Összekacsintok a sorokkal.
Barátomnak kommentár nélkül, élére hajtva passzolom át a lapot, miután kinevettem magam. Kezembe veszem a cserébe kapott napilapot, hadd hozzon vissza az életbe valami gyilkosság, családon belüli vagy rendőr, válogathatok. Útitársam idegenkedve lapozgat, nevetésnek nyomát sem látom, nem baj az, inkább világértő, mint irodalomértő, gondolom magamban. Biztosabb egzisztenciával többet keres, olvasni meg versek nélkül is szeret. Szinte sajnálom, hogy nem érti a Kemény Lili-paródia Dunajcsik-utalását, és hogy miért is olyan jó Krusovszkynak elromlani. Aztán hirtelen megáll, a szemembe néz, és így szól: végre találtam egy jó verset. Élére hajtva odanyújtja a lapot, rábök kezével egy Pollágh Péter neve alatt futó versre, melynek címe: Az igazi költészet. Nem bírja ki, hogy világértő tekintetét ne kommentálja. Barátom (fordul felém, szemöldökét fölényesen megemeli), ez valóban egy kiváló költő, bátran állítom, tudja, milyen az igazi költészet. Laza és provokatív, nézd csak ezt a sort, milyen vagány: "Alvó csajom / tátott szájába hamuzok, / ez az igazi költészet, / az igazi költészet az én szürke és mocskos / őszinte hamum". Meghozta a kedvem, megyek is rágyújtani, teszi hozzá. Világértő, hiába, sóhajtok. Majd mégsem bír elszakadni a verstől, újra idéz: "Ez egy ilyen ország. / Fele a heti küreten, fele a kerepesi temetőben, a harmadik fele / meg belül rúzsozza és / fényezi magát, csupa nyál ország, / európáznak, hozsannáznak, rókáznak". Na, ilyen országban élünk, mondja, kissé megemelve a hangját, miközben egyenesbe vágja a gerincét, és a fülkében meggyújtott cigarettával a vonat folyosójára vonul.
Megijedek, nem merem elárulni, hogy paródiát olvasott. Hogy valójában Pollágh Péter Darvasi László. Mit érne? Ha egy Pollágh-vers karikírozott képében találja meg Magyarországot, lelke rajta. Lelkünk rajta.
Lehet, hogy valójában csupa nyál ország vagyunk, ahol európáznak, hozsannáznak, rókáznak? Nem merem elhinni. Elteszem a lapot, elkezdek félni az olyan tördelőktől, akik apró betűikkel csak a fejlécen rejtik el, hogy mi fut alatta. Az olyan paródiáktól, melyek önállóan is életképesek. Az olyan költőktől, akik jobbak, mint az eredeti. Kezdek megnyugodni, hogy szarnak a versre. Kezdem érteni, hogy válságban a líra. És felteszem a kérdést, ami elejétől fogva motoszkált bennem: lehet, hogy a kortárs költészet legjava valójában egy túl jól megírt paródia? Nem, nem lehet. Inkább Rátok kenem. Így olvastok Ti.
A paródiák itt olvashatók.
