Ugrás a tartalomra

 

Walter Scott

Az egyetlen költő a világ irodalomtörténetében, aki az általa tehetségesebbnek tartott költő felbukkanásakor (Byron) hihetetlen módon leteszi a költőpennát, műfajt vált, és megírja a világirodalom legolvasmányosabb, leginformációdúsabb történelmi regényeit, köztük az Ivahoe-t.
Nem tudni, hány száz órával garázdálkodott szabadon egy korosztály életében matek és földrajzleckék helyett. Hányszor kellett elolvasni, mire megjegyeztük a különös neveket, képesek voltunk megkülönböztetni a helyszíneket. A Robin Hoodon ekkor már túl. Jönnek a normannok. A szász hercegek. A minden, az élettér kibővítése, a hatalom birtoklása.
Sokáig kerestem ezt követően a hősiesség nevű izét. Lehettem már húsz fölött, amikor rájöttem, másképpen működik az irodalmi hősiesség, másként az élet. Életben az ember fogát kiverik, törik a lába, szeme alja kékül. És nehezen nő ki a fog, múlik a kék, a hős rosszul összeforrt csontja pedig élete végéig előre jelzi az időjárási frontokat. Jó volt tízévesnek lenni. Nem tudni még Recskről, Auswitczról, Gulagról, a statáriális bíróságok tevékenységéről. Semmiről, ami a hősi viselkedés következménye. És jó volt hinni, hogy a világot héroszok alakítják. Ma pedig jó tudni, hogy jutott rövidke időszak, amíg a kifizetődő heroizmus hihető volt.

Walter Scott:

ELŐSZÓ A TRIERMAIN MENYEGZŐJE ELSŐ KIADÁSÁHOZ 1813.

(A szerzőt) tárgya természete arra készteti, hogy néhány megjegyzést fűzzön ahhoz, amit romantikus költészetnek neveztek el, s melynek népszerűségét napjainkban egyetlen személy fellépése és páratlan sikere lendítette fel.
A költészet eredendő célja vagy vallási vagy történeti, gyakran azonban a kettő együtt. A modern olvasó Homérosz költeményeiben a tiszta románcnak sok vonását találja meg; az ő kortársainak szemében azonban fő értékük feltételezett történeti hitelükben rejlett. Általában ugyanezt lehet mondani minden zsenge korszak költészetéről. A csodák és természetfeletti tünemények, melyeket a költő énekébe vegyít, számban vagy rendkívüliségben nem szárnyalják túl az adott korszak krónikásainak elmeszüleményeit; s valóban, a költészet és a próza — mint a történeti igazság hordozói — közötti megkülönböztetés csak később vált általánossá. A költők, akiket bárdok, skaldok, krónikások etc. néven ismerünk, minden nemzet első történetírói. Szándékuk az, hogy előadják az eseményeket, melyeknek tanúi voltak, vagy a hagyományokat, melyek eljutottak hozzájuk; s ők rímbe öltöztetik a történetet, csupán avval a céllal, hogy az elbeszélés ünnepélyesebbé váljék, vagy hogy a memória jobban megőrizze. Mivel azonban a költő-történetíró híranyagát megszépítve adja át, elbeszélésének hitele óhatatlanul romlik. Csábítja a lehetőség, hogy terjengőssé váljék, vagy hogy hosszabban időzzék oly eseményeknél, melyek képzeletét lekötik, és mivel tudatában van annak, milyen kevéssé érdekli a hallgatóságot költeményében a puszta valóság, a történet lassan románccá válik. Ebben a helyzetben bukkannak rá az említett epikus költeményekre és általában ezeket teszik meg a költészet mércéjének; s valahogy különös módon az történik, hogy a modern költők épp azokban a körülményekben jelölik meg az elbeszélő költészet sajátosságait és különös kiválóságait, melyekhez maguk a költők is csupán alkalmazkodtak, mivel mesterségük mind a történetíró, mind a költő hivatását magában foglalta. Elképzelhetetlen például, hogy Homérosz azért választotta Trója ostromát témául, mintha az a legkiválóbb költői tárgy volna: célja az volt, hogy megírja hazája történetének kezdeteit; a kiválasztott eseményt azonban, noha az sem tarka részletekben nem gazdag, sem nem túlságosan alkalmas megéneklésre, összekapcsolta azokkal a hagyománybeli és leszármazási epizódokkal, melyek szerfelett érdekesek voltak azoknak, kiket a sors hallgatóinak rendelt, és azt géniuszának oly varázsával ékítette, amit, ha meg is közelítettek, sohasem múltak felül. Ahelyett, hogy a kritikusok egy Homéroszhoz hasonló témaválasztást ajánlottak volna, várható volt, hogy arra buzdítják az újabb idők költőit: oly történetet használjanak fel vagy találjanak ki, mely már önmagában is díszesebb költői nyelvezetet vonz, és hogy használják is ki ezt a lehetőséget, bizonyos mértékig ellensúlyozván ezzel gyengébb képességeiket.

Majd minden költő az ellenkező irányzatot magyarázta bele az epopoeiába; s hogy mily sikerrel, azt Homérosz számtalan utánzójának sorsa mutatja a legjobban. A kritika ultimum suppliciuma sújtotta a szerzőt, ha nem olyan témát választott, mely azonnal megfosztotta őt bárminemű eredetiségre való törekvéstől, és amely — ha nem is az éppen folyó versengésben — legalábbis oly fatális összehasonlítást eredményezett az országabéli óriásokkal, amit pedig a szerzőnek nagyon is érdeke lett volna elkerülni. Éppen ezért a modern költőknek meg lehet bocsátani, hogy egyszerűbb verstémákat keresnek, de egyszerűségükhöz mérten érdekesebbeket. Két-három kellően kiválasztott alak jobban megfelel a művész céljainak, mint egy egész tömeg, bármilyen célból gyűlt is egybe. Ugyanilyen okból, olyan jelenet, amely nyomban hat a képzeletre, és amely közvetlenül az érzelmekhez szól — néha csak egy vagy két személy sorsát tartalmazza —, előnyösebb a költészetnek, mint a királyságok sorsát befolyásoló politikai küzdelmek és megrázkódtatások. Az előbbieket mindenki elérheti és felfoghatja, és ha kellő erővel vannak festve, általában le is kötik a figyelmet: az utóbbiak — még ha magasztosabbak is — bizonytalanabbak és távolabbiak, kevésbé érthetők, és sokkal kevésbé alkalmasak arra, hogy felkeltsék azokat az érzelmeket, melyeket épp a költészet célja sugallni.

Az általánosítás mindig lerombolja a hatást.
Bennünket például egyetlen katona sorsa a csatában jobban érdekel, mint egy általános támadás nagyjelentőségű eseményei; két szerelmes boldogsága, kik gyötrelmek és sóvárgások után megbékültek és egyesültek, jobban érdekel, mint egy egész nemzet sikeres erőfeszítései. Hogy mily okokból származhat ez, az távolabbi és nem oly lényeges szempont.
Mielőtt ezt a sajátosságot oly okoknak tulajdonítanánk, melyek határozottan és gyűlöletesen önzők, célszerű arra emlékeztetni, hogy míg az emberek csupán szűk határú teret látnak, és mindaddig, amíg érzelmi világuk és magatartásuk korlátok közé van szorítva — nem azzal, hogy az egyetemes jóra törekszenek, hanem azzal, hogy azon fáradoznak, hogy magukat és másokat boldoggá tegyék —, az egyéni történet és egyéni erény az általános érdeklődés és figyelem lekötésére megfelelőbb s járhatóbb út lesz; és talán azt is hozzátehetjük, annál hasznosabb és annál járhatóbb, minél köny-nyebben utánozható példával szolgál.
A szerző nézete szerint a romantikus költemény abban különbözik az eposztól, hogy olyan költött mesét tartalmaz, melyet az író tetszése szerint alakít és fűzi a szálait egymásba; mely úgy kezdődik és úgy végződik, ahogyan ő azt a legjobbnak látja; ez a felfogás nem követeli meg, de nem is utasítja vissza a természetfeletti elemek felhasználását; nem kötik az eposz szerkesztési szabályai és csak azoknak a szabályoknak van alávetve, melyeket a józan ész, a jóízlés és a finom erkölcsi érzék kivétel nélkül mindenféle költészetben felhasznál. Az esemény távoli korban is, a jelenben is játszódhat; a történet részletezheti egy hercegnek vagy egy parasztnak a kalandjait.
Röviden, a szerző abszolút ura hazájának és népének, és minden megengedtetik neki, csak az nem, hogy nehézkes és prózai legyen, mert erre — ha mégoly szabad és háborítatlan is — semmiféle mentsége nem lehet. Valószínűleg ezek lesznek a költői alkotás eme fajtájának sajátosságai: és mielőtt bekapcsolódnánk a romlott ízlés elleni felháborodásban mely táplálja és bátorítja a prózaiságot, tisztázni kell a felháborodás jogosságát és okait. Ha az ostromok és csaták és nagy hadmozdulatok hiánya miatt költeményünk ad is okot panaszra, gondoljunk arra, hogy napjaink hadjáratai és hősei oly írásokban vannak megörökítve, ami se nem igényli, se nem teszi lehetővé az elbeszélő irodalom segítségét; ha pedig a panasz bárdjaink gyengébb mivoltára vonatkozik, adjuk meg az egyszerűségüknek kijáró jogos tiszteletet, mert hiszen oly témákra vannak korlátozva, melyek, bár előadásuk középszerű, mégis az újdonság érdekességével és varázsával hatnak, és ez ily módon megakadályozza őket abban, hogy többi, kevésbé leküzdhető hibáikat unalmasságukkal tetézzék.
(Mohay Béla fordítása)

(Walter Scott, Edinburgh, 1771. augusztus 14. – Abbotsford, 1832. szeptember 21., skót költő, regényíró.)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.