Gerelyes Endre
Az író életében – aki üldögél, szemlélődik, tanulgat, összegezget, az élet, a hosszú élet értelmét keresi, az értelmetlen, mégis létfontosságú dolgok értelmét, mozgatórúgóit keresi, legalább nyolcvan egészséges, Alzheimer nélküli évet szán magának. A nyolcvan éppen tízzel több, mint a hetven, éppen tízzel több időt tölthet üldögéléssel, szemlélődéssel, összegzésekkel, egyéb hasznos és haszontalan írói teendővel – a legjobb kor volna. Csakhogy Gerelyes – az összes fellelhető bizonyító erejű dokumentum szerint – nem tartozott a fent jellemzett, hosszú életet tervelő írók közé. Valami hiányzott a táncból. Valami fontos, amelynek jelenléte az esetenként beköszönő csődhelyzetet, a "leürültség" érzetét, a legnehezebb időszakokat áthidalja. A Gerelyes–dolgozat éppen e kötelezően szükségszerű valami hiányát és annak hátrányait kísérli meg körülhatárolni, elhelyezni egy a kelleténél is ragyogóbban indult életre vonatkozóan. Egy mondatban (némileg vulgárisan) összefoglalva: az író időben tudatosítsa, nem ő szarja a spanyol viaszkot. Társadalmi szerepe a nullával egyenlő.
A fenti hipotézist lágyítandó hozzátesszük, a mai világ megteremtéséhez nélkülözhetetlenek a tehetséges mérnökök, a korabeliek, akik előbb a kőbaltát, azután a dárdát, a mammutcsapdát, a vasat, a puskaport, a várost, a közösségi lét különféle mechanikus formáit megtervezték, hogy az éket, a kereket ne is említsük. A korabeli irodalom a mágusok, varázslók, történelemmondó énekesek személyében jelent meg a színen. Feladata emlékezés, az ősök hősi tetteinek életben tartása, a törzsi szisztémák, az ellenségek és szövetségek megéneklése, a folyamatosság és az állandóság megjelenítése valamilyen formában. Éppen ez az, amit mára átvettek a pártpolitikusok és a pártközeli filozófusok & a kereskedelmi televíziók. Az irodalom szakmunkása, aki csörgősipkában billeg, szánalmasan, alázatosan bohóckodik lisztes seggével a szőnyegszélen, pirosra festett arccal vihog a napi betevőért, a családjáért, nem töltheti be azt a szerepet, amelyet évezredeken át. Ez nem jelent mást, minthogy a világ a mai állapotában remekül prosperál irodalom, versek, drámák és próza nélkül is. Nincs a dolgokra befolyása.
Hetvenhárom április hatodikán, harminchét éve halt meg vasúti baleset után az agyában képződött vérömleny következtében. Így a hír. A baleset március 31-én történt, a baleset és a halál közé esik dicsőséges felszabadulásunk, egy Új Magyarország születésének évfordulója, Éljen április 4!, tehát Gerelyes – mint egész életével – halálával is áldozata a szocializmus ártó szellemeinek.
Hogy a szocializmus, mint használhatatlan és alkalmatlan relikvia általában áll-e kizárólag ártó szellemekből, vagy pedig az ország viszonyrendszere alakult úgy, hogy az ártó szellemek működhettek benne legzavartalanabbul. A proletkult eszelős teoretikusai, a vulgárszociológia teremtői könnyebben mozogtak és hatottak, e helyt nem nyitunk vitát, a végeredmény (a skandináv országok viszonyításában) ismert és szánni való. Az persze megjegyzendő, hogy más eszmerendszerek is Magyarországot tartják az ártó szellemek kísérleti terepének, miként a napi példák bizonyítják. De mindez nemigen tartozik szervesen Gerelyes Endre pokoljárásához.
Harminchét éve halott, és úgy tűnik, az átfogó, minden vonatkozását taglaló elemzése, az esetleges feltámadása késik. A néhai Simonffy András és a Palócföld körének próbálkozásai ellenére.
Minden sikerben van valami visszataszítóan mesterkélt. Különösen érvényes ez a megállapítás konszolidáció kitermelte, a hallgató, és a nyugatra menekült írók üresen maradt helyét érvényes alakokkal betölteni kívánó aczéli sikerpolitika sikerembereivel. Nem számított a tehetség, tehetség hiánya, alanyok szükségeltettek az ötvenhat előtti termelési regények, a szocialista realizmus átmenetének levezényléséhez.
A művészet nem engedheti meg magának az évekig tartó üresjáratokat, a "művészet, az irodalom etc., az a szocialista emberről szól érvényes formában a szocialista emberhez", amely egyszerre hivatkozási alap és minta a politikai célok eléréséhez. E parancs teljesítése természetesen áldozatokkal jár, de semmi áldozat nem látszott túlzásnak. Az irodalompolitika a szigorúan védett ketrec fölé hajolt, fülénél fogva kiemelt egy nyulat, körbemutatta, ahol szükségesnek látta, farka pamacsát, gerince ívét, hátsó lábait átigazíttatta erre fizetett szakemberekkel. Ha a kiemelt nyúl megfelelt az elvárásoknak, ha könnyen idomult a feltételezett igényekhez, a kinti füves területre került, az un. futtatóba. A futtató ugyanúgy kerítéssel elzárt terület, de kisebb a zsúfoltság, több és zsengébb a sárgarépa, a fű is zöldebb, a szabadság is nagyobbra szabva néhány négyzetméterrel. És az itató minden héten kipucolva. Ráadásul a kiemelt saját két szemével láthatta időnként a mindent kormányító gazdát, és ha volt erre indíttatása, megkísérelhette kitalálni, hogy a nagy versenyek idején elsőként kell célba futnia, kitüntetés jár érte, vagy, mert a vesztesek nyúzókés alá kerültek, vagy pedig a győztesből lesz pörkölt vasárnap.
Simonffy, a pályatárs, vélhetőleg az első idők sikeres versenyeiből ítélte meg, saját viszonypontjai is a meghatározás alá applikálva, "Ő volt köztünk a legtehetségesebb". Nem tudhatni, tévedett-e. A kor alkalmatlan az alapszó, a tehetség vizsgálatára. A tehetség nem az intelligencia korra alkalmazott célszerűsége, nem mesterség, nem irányított kreativitás, és általában egyetlen ponton sem érintkezik a politika követeléseivel. A művészetelméleti terminológia szerint a tehetség fejlett esztétikai érzéket jelent, isteni adományt, amely független minden tanulástól, tudatos képzéstől. Ezek szerint a tehetség felfordított evolúciós folyamat, szintetizáló készség, amely másként működteti a valahogyan már működgető szabályokat. De minthogy Simonffy Gerelyeshez hasonlóan ezt a veszedelmes utat járta ebben a tehetségre veszedelmekkel teli korban, nem tolathatott ki a közös képből annyira, hogy fenntartás nélkül elfogadjuk a nekrológízű meghatározást. Író nem választhat kort. Nem kérheti születése időponját.
Amit a Kilenc perc című elbeszélés köré szőtt a kultúrpolitika, egy szerencsésebb formanyelvű korban élő, szerencsésebb alkatú író valószínűleg átlátja. A fél évvel korábbi Rombolják Tarjánban a régi falakat című meglehetősen lila és vonalas szociográfiájáról szándékkal nem beszélünk. Egy tétel biztos az indulásból, illetve kettő. A sikerre kevésbé vágyó író elmenekül a túl zajos, túl harsány fogadtatás elől. A második, ő kellett – a sikerre vágyó fiatal – a kultúrpolitikának.
Pomogáts Béla írja Az újabb magyar irodalom (’45–’81) különös korszakát feldolgozó összefoglaló nagydolgozatában a következőket: "A (z 1957–1961 között) fellépő fiatal prózaírók részben a Tűztánc költőihez hasonlóan fogalmazták meg törekvéseiket. A szocialista társadalom védelmében léptek fel, a közösségi magatartást támogatták, szembefordultak a polgári gondolkodás és morál tüneteivel."
Ezen hosszan lehet tűnődni: mivel fordulok szembe, azt hogyan teszem, mit veszek el, milyen módszerek alkalmazásával, ígérek-e paradicsomi létet az elveszett évek és anyagiak helyett, kinek ígérem. Amikor vala(m)kit elutasítok, le is mészárolom-e nyomban, felvágom-e a hasát, mint a tatárok, hogy a lenyelt aranypénzt kihalásszam beleiből, és hogy a többiek megtanulják a leckét, ne rejtsék el azt, ami öröktől fogva az enyém, mert enyém a társadalmi igazságosság álma. Más kérdés persze, hogy adok-e valamit, amikor mindent elveszek. És kinek adom, amit adok. Mire használom a kirabolt életeket, a kifosztott nemzetet. "Vannak jussok, melyekre ember mindég meg van érve, Azért, mert ember, s melyeket tőle csak vad önkény vonhat meg. Ilyen jussok: hogy senki más önkényétől ne függjön; hogy iparkodása után boldogulhasson; hogy a törvény előtt mindenki egyenlő legyen; hogy vagyont bírhasson s annak birtokával bátorságban és bizonyosságban éljen." Írta volt Wesselényi Miklós, akinek fogalma nem lehetett 1831-ben, hogy a Habsburg-terror jelenthet az azt követő, egyetlen nációt el nem kerülő terrorok előtt.
Talán innen elindulhatunk, ha Gererelyes túl rövidre szabott életét, túlságosan könnyen végigolvasható életművét körbetaposnánk, mint a virágágyást.
Gerelyes Endre hol az irodalmi élet által mesterségesen bonyolított, hol alkatából adódóan különleges legendája nem pusztán irodalmi hozzáállását határozta meg.
Hatvanban született. Apja vasutas, anyja háztartásbeli a fordulat évéig, aztán áruházi eladó.
Gerelyes a permanens konszolidációs forradalom idején élte azt a rövid szakaszt, íróként, amíg élt (Kádár: „Aki nincs ellenünk, velünk van!”).
Nem túlozta el. Nem írt nagy, összefoglaló dolgozatokat, nem jutott rá ideje. Mégsem hősi áldozat. Nem állt ellen nyilvánosan és héroszként, nem emelhető pajzsra se jobbról, se balról. Ember volt, aki véletlenül író, aki az adott viszonyok valamennyi korra jellemző csapdahelyzetét megjárta. Iszákossága – és vélhetőleg a bor által támogatott igazságérzete – egyre nehezebb helyzetekbe sodorta. A jósolható centripetális erők egyre távolabb sodorták az irodalmi centrumtól, egyre közelebb a kelenföldi, az érdi és a külvárosok nevenincs búfelejtő kocsmái felé.
Pedig valószínűleg igaza van Simonffy Andrásnak, amikor nekrológját a következőképpen címezi fel: Ő volt költünk a legtehetségesebb. Csak hát mi a tehetség, mi a lehetőség és a tehetség viszonya, hogyan találnak egymásra, mi születik ebből? A Kádár-kor prózaíróira hull a por. Még látunk valamit, a relief mutatja, ott fekszik valaki, de már nem vagyunk képesek megkülönböztetni őket név, arc, teljesítmény szerint. Aczél György teljes életműve fekszik a por alatt, benne a kor dráma- és prózairodalma.
(Gerelyes Endre, Hatvan, 1935. aug. 15. – Bp., 1973. ápr. 6., író.)
