Az ókori Graves

Alig hiszem, hogy egyetlen Graves-verset nem olvastam. Ha igen, nem tudatosult, hogy Graves. Ráadásul máig abban a hitben különböztettem meg a Graveseket, hogy van egy költő, mert persze tudok a költőket kitüntető Graves-díjról, amit több tucat magyar költő megkapott az évek során, és létezik egy másik irodalmár, az író, aki a Claudius-regényeket írta. Amelyek – a versekkel ellentétben – jól rögzültek, nem felejthetők könnyen. Személyes történelem Róma fénykorából, amikor még nagyon megy a szekér, a gazdagok és hatalmasok mindent megtehetnek és mindent megtesznek hatalmuk biztosításáért, és a minden is kevés.Ugyan lesznek-e olyan történelmi dokumentumok a SZU-ról, mint amit az ókori Róma történetírói hagytak az utókorra, nevezetesen Graves-re, és megszületik-e valaki kétezer év múlva, aki a SZU világuralmából, a Kreml belső életéből hasonlóan sikeres, tanulságos regényt ír.

Arra később jövök rá, hogy a Graves a császárság regényeivel történelmi analógiát (is) állít az olvasó elé, és ha van némi kognitív érzékem akkoriban, nem merülök el a történetben, hanem a pompa, a parádé, nagyhatalmi gőg és a pöffeszkedés ellenére azonnal felfogom, a nagy SZU-t fogalmazza az író, egyféle kétezer évvel korábbi állapotból vezetve le. Hruscsov körülbelül úgy játszotta a hülyét Sztálin előtt, mint Claudius Augustus udvarában. Hogy túlélje a zavaros időket, ne tekintsék vetélytársnak. Nehogy akár véletlenül az ellenséges listára kerüljön, és baleset érje egy hűvös hajnalon. De a következő lépcső is emlékezetes, amikor Caligula meggyilkolását követően a katonai lobby (azaz a légiók) gyenge császár utáni vágyukban az idiótának, tökkelütöttnek tartott Claudiust emeli pajzsra. A gyenge császár megmogyorózható az erős hadsereg által, elég rámordulni. A római katonapolitikusok tévedtek. Nem úgy Brezsnyev halála után a szovjet katonai vezetés, akik egymás után reszkető fejű, ágyba vizelő, beteg elsőtitkárokat toltak fel az emelvényre, talán megszokták, hogy Brezsnyev ugyanezen tulajdonságait megszokták, hiányzott volna (Brezsnyev halála után Andropovot, Csernyenkót). Emlékezzünk Sugár elvtárs évente ismétlődő gyászkeretes fazonjára, könnyeivel küzdve újra és újra megjelent a Vörös térről a magyar tévénézők szobáiban, és megosztotta velük végtelen fájdalmát?