Onagy Zoltán

Ráth-Végh István

2010. december. 18. - 11:11

Szenvedélyes gyűjtői se tudnak róla sokat, minthogy vannak gyűjtői. Egy időben se égen, se földön nem volt kapható. Az emberi butaság révén találva érezte magát a központosított hatalom. Ráth-Végh István 1870-ben született, 140 éve. A nemességet a férfiágon kihalt Végh-család jogán kapta meg Ferenc Józseftől, abszurdum. Aki valaha olvasott Ráth-Véghet, és a hatszoros kultúrtörténeti csavarokkal ráncosra röhögte a fejét, tudhatja, mintha tegnap írta volna. A nyelv, és amiről beszél, öt percet nem vénült az eltelt évtizedekben.

Eredetileg jogász. Illetőleg: ügyész. Fiatalkorú bűnelkövetőket zárat börtönbe. A 1920-as évektől ügyvéd. Érdeklődése mindenevő. Rendszeresen ismeretterjesztő előadásokat tart az Uránia tudományos színházban. Megírja A divat című társadalmi színjátékát; négy előadást ér meg a Nemzeti Színházban. Októberi rózsa című, 1921-ben született regényét elmeszeli a Curia, mert kultúrpolitika erkölcstelennek ítélte.

Hatvanévesen új életet kezd, a kultúrtörténet zarándokává válik. Első ilyen kötete Magyar kuriózumok címmel az 1934. évi könyvnapon jelenik meg.

Ráth-Véghet a történelem apró kuriózumai, az emberi művelődés és ostobaság ritkaságai, furcsaságai foglalkoztatják mindenek felett; az alapanyagot számtalan ismert és ismeretlen helyről gyűjti. Vonzódik a tematikai trilógiák iránt, (ami később megkönnyíti a Válogatott Művek hét kötetbe rendezését). Három kötetben dolgozta fel az emberi értelem fattyúhajtásait: Az emberi butaság kultúrtörténete, Új butaságok az emberiség kultúrtörténetéből, Vége az emberi butaságnak. Három kötetet szentel az érzelmek világát illusztráló kuriózumoknak: A szerelem regényes életrajza, A házasság regényes életrajza, Az asszonyi hűtlenség története. Az emberi lélek eltévelyedéseit, a bűnök világát állítja elénk a Fekete krónika című művével megkezdett sorozatban.

Ráth-Végh István így beszéli el, hogyan talált rá sajátos műfajára, a félig esszé, félig szépirodalom sávra:

„Sok-sok éven át temérdek könyvet olvastam össze, ennek következése, hogy érdeklődésem lankadni kezdett a könnyen megszerezhető olvasmányok iránt. Bibliofil szenvedélyem is arra hajszolt, hogy ritka, külön utakon járó könyvekre vadásszam. És ekkor villant elém a felismerés, hogy ezekben a furcsa könyvekben rendkívül érdekes anyag búvik meg: a kultúrtörténetnek olyan jellemző részletei, amelyeket a hivatalos tudomány nem ismer. Mert hiszen az általánosításra, összefoglalásra és következtetésekre törekvő tudósnak nincsen sem ideje, sem kedve, sem alkalma, hogy letérjen a tudomány széles országútjáról és ki nem taposott ösvényeken keresgélje kuriózus vadvirágokat. Én bizony szívesen kalandoztam el ezeken a félreeső utakon, Ami például a jogtörténetet illeti, töredelmesen bevallom, hogy bár magam is jogász vagyok, mégis az ó-német jogkönyveknél, vagy Werbőczy Hármaskönyvénél jobban érdekeltek a hóbortos középkori állatperek. A világtörténet hivatalos hőseinek életrajzai mindenesetre tanulságos olvasmányokat jelentenek, de én arra is kíváncsi voltam, hogy a nagy bátor vitézek miféle babonákkal és varázslatokkal igyekeztek a testüket sebezhetetlenné tenni. A lovagkor fegyvercsörtető háborúskodásait is tisztelettel tudomásul vettem, mégis inkább a lovagkori szerelem furcsaságán akadt meg a szemem. Nem volt nyugtom, amíg meg nem szereztem Andreas Cappellanusnak a szerelmi törvényszékekről könyvét, valamint Liechtenstein Ulrik lovagnak, a szerelem don Quijotéjának szerelmi viszontagságairól írt naplóját.

Természetesen ismernem kell az egész világirodalmat Aischylostól kezdve, de külön gyönyörűséggel forgatom Flögelnek 1784-ben megjelent, alig ismert érdekességekkel megtömött könyvét a komikus irodalomról. Bejártam Európa majdnem minden szépművészeti múzeumát, és egész életemre szóló élménykinccsel megrakodva tértem meg belőlük, mellékesen azonban rávetettem magamat a groteszkre, a karikatúrára. Elolvastam minden szükséges tudnivalót Wagner Richard művészetéről, ellenben kapva-kaptam egy kis könyvön, amely a nagy zeneköltőnek egy bécsi divatárusnőhöz intézett megrendelő leveleit tartalmazza. A Siegfried hősi tettein lelkesülő operalátogatók nem mindegyike tudja, hogy Wagner maga tervezte azokat a kis selyem csokrokkal és csipkékkel díszített rózsaszín, lila és sárga selyem hálókabátokat, amelyekben hősei zenedrámáit komponálta, miután zöld selyem paplana alól kibújt, és felhúzta rózsákkal kihímzett papucsait. Nem megvetendő fontosságú adat a nagy germán zeneköltő jellemrajzához!”

A nép, mint tudjuk, nemigen olvas. Ha engem Vörösmartyval akartak volna olvasásra szoktatni, azt hiszem, én sem olvasnék. Idáig jutva körbefutom a könyves helyszíneimet, mi látható a polcokon Ráth-Véghtől. Szinte semmi. Ez azt jelenti, nagyfiaim nem kérik kölcsön, nem jelentik be, ha engedély nélkül elvisznek valamit, egyszerűen lopják a könyvtáramat. De hát rendben van így. Rövid szentségelés, megszokásból. Ők még élvezetből olvasnak, én a kötelezőkre szorítkozom. Néha még azokat is próbálom megúszni.

Ráth-Végh István: Cenzúra és erkölcs

Ráth-Végh István, Budapest, 1870. november 23. – Budapest, 1959. december 18., jogász, művelődéstörténeti szakíró.

Főbb művei:

A divat (társadalmi színjáték, 1909)

Októberi rózsa (regény, 1921)

Az ércmadár (fantasztikus kalandregény, 1930)

Magyar kuriózumok (Budapest, 1934) (ismertető)

Az emberi butaság kultúrtörténete (Budapest, 1938)

A házasság regényes életrajza (Budapest, év nélkül)

Két évezred babonái (Budapest, 1955); Könyvismertető

Mendemondák és történelmi hazugságok (Budapest, 1957)

Fejedelmi bálvány (Budapest, 1957)