Onagy Zoltán: Karácsony előtti öregember a Csendesben – a kannás borról

Munkanélkülivel, nyugdíjassal, kiszuperált férfiúval hosszan elvitatkozhatni a Csendesben a borokról. Hosszan és csendesen. Főként azzal a fajtájával, ahol a mama – szerencséje és szerencsétlensége – nem veszítette el munkahelyét. Indul reggel, de előbb lerakja a bolti listát a konyhaasztalra, és kiadja az aktuális tennivalót. Nézd meg, fiam, a karnist, mi lehet vele, már alig tartja csipesz a függönyt; nézd meg a konyhai lefolyót, nehezen szivárog le a víz, azután elvonul. Napközben nem tartózkodik a közelben. Az ilyen férfiember reggel elköszön az asszonytól, fél óra alatt elmosogat, savat önt a lyukba, feltörli a konyhát, nyög némileg, elmúlt régen a derék mókás hajlékonysága. Le még csak-csak, fel már nehezen. Ágyaz, úgy marad görbén, pakolja vissza a díszpárnákat, vizsgálja a karnist. 

Szétnéz. Villanyokat ellenőriz, tűzhelyet vizsgál, bukóablakot billent vissza, forró vizet enged a savra, hogy lemossa, ne csináljon kárt. Belekukkant a reggeli műsorba. Elhajtja őket. A mama távozta után többnyire elhajtja. Búcsúzóul minden indulat nélkül megjegyzi, annyit, de annyit pofáztatok húsz év alatt, bele vagytok fáradva. Kinéz. Ha éjszaka esett hó, fogja a lapátot, a söprűt. Elszöszöl vele fél órát. A havat járda mellett parkoló autók elé tolja. Hadd átkozódjon a fütyi, és hadd menjen az idő. Ma éjszaka nem esett, karbantartja a tegnapi havat a járdán, a szélben.

Ekkor indul. Lezöttyen a Csendesben. Számot vet. Bukszaszámot. Ha átfűtötte őt a hókarbantartás, rövidet nem iszik, csak olcsó sört, illetőleg az olcsó sörnél is olcsóbb fröccsöt. A Csendes boráról az a hír járja, a hajdani TVK tehetséges és nagyravágyó mérnökei dolgozták ki a kemikáliákból előállítható ital technológiáját. A kannás bor az alkoholistát rövid úton gyógyíthatatlanná teszi, az alkohol peremvidékén ivó fazont tövig nyomja a minden mindegy-be, az egyetek meg legyek-be. Különös tekintettel a hatvan körüli és fölötti nyugdíjasokra, akik a korra jellemző alapértelmezés szerint pofáznak, rontják a hangulatot, felzabálják a libacombot, nem becsülik az élet ideológia szakembereit, mert jutott belőlük hosszú életük során rendesen. Ám mindez nem elég, morogva képpel és mindennel elégedetlenül eltartatják magukat a fiatalokkal.

– Rohadjanak meg – morogja.

Tudja a borról, amit tud, mégsem kér palackozott bort. Jó neki a kannás szar, amit éppen rá, hatvan fölötti, dühösen trónoló öregemberre méretezett az irracionális rend vegyipara.

– De én kibaszok velök – mondja, mosolyog öregesen –, kettőt iszok, a másik kettő, ami mán ártana, pimpósodjon rájok.

A mosoly annak szól, hogy a kannás vegyibor nem zavarodik fel háromszáz kilométer szekerezés után sem, „eztet nem köll szalmával aláágyazni, ezzel nem köll kerülgetni a gödrököt, ennek nincs teteje, nincs söprője, borvirágot az Isten se látott kannás bor tetején.” Vegyibor nem pimpósodik.

– Apám – mondja az öregember, akinek régen volt apja –, megtanította a borvásárlást. Mifelénk, a hegybe’ nem termett a szőlő, egybe’ vettük az évit.

Lehet körtével. Ha bor a bor, a körte fönt táncol a veder tetejin. Ha vizes, leszáll, vagy lebeg félúton. A fenyőmag ugyanígy. Ha gyorsan akarod tudni, egy nádszálat megkensz olajjal, seggig nyomod a hordóba, ha vizezett bor van benne, a nádon cseppenként megáll. A legbiztosabb: serpenyőben olajat forrósítasz, s amikor mozdul, vékonykán beleerisztesz egy öntetnyi vett bort. Ha visszapattog, vizet vetté. Ha jó, tiszta bor, habot fúj az olajbó. Pezseg. 

A padokon szokott rend szerint a kiszuperáltak, a délelőtti nyugdíjasok, munkanélküliek, akiknek nem jutott kapanyél. Hallgatják a csendben az öreget, hogy ez miket nem tud.

Várják a jó szerencsét. Szent karácsonyt, ami meglepetést hoz, amikor hoz. Máskor a tavaszt hozza. Mátyást, aki jeget tör, havat visz, kinyitja a napot, elengedi a szalonnás pufajkakabátot, a foszlott molinóalsót, kirepedt, öreg bakancsot. Lekíséri a rozoga csontokat az ébredő Duna partjára a horgászbotokkal, a sárga kisvödörrel. Ahol elülhetnek ingyen.