Ugrás a tartalomra

 

Író apa író fia (Flaubert és Maupassant)

Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz
novellistáké, tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik.
Ha mulatságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál,
stílusának egy arcizma sem rándul meg (...)

Nem tudhatni, anyám ismerte-e a pszichológiai tételt, mely szerint a gyerek figyelmét a tiltott gyümölccsel lehet felizgatni leginkább pedagógusként nyilván , de GUY DE MAUPASSANT-ra a tiltott (inkább rejtett, elzárt, titkos) zónában bukkantam. És ennek megfelelően azonnal kiemelt figyelmet kapott. Amilyen szerencsés kézzel nyúltam be a Maupassant polcrészre, elsőre a Péter és János című „lélektani tanulmány”-nak nevezett regényt loptam ki. A Péter és János arról beszél  emlékezetem szerint olyan tisztán és kamaszfiú számára is érthetően, hogy a szentként tisztelt anyáról kiderül, nem annyira szent, mint látszik, hogy a testvérek tudtukon kívül féltestvérek. Hogy a mama bizony szexel(t). Nyoma, bizonyítéka van ennek a bűnöst testi kapcsolatnak.
Anélkül vált hirtelen minden másnál érdekesebbé, hogy ismertem volna a Maupassant tényleges családi hátterét, a történelmet, az apai, társadalmi vonatkozásokat. És az örök igazságot: Véletlenül soha nem történik semmi.
Ugyanis Maupassant árvagyerek. Anyja Flaubert ifjúkori szerelme, vagy olyasféle, a szövegek szerint reménytelen szerelem. A költői szerelmek öntörvényének megfelelően a hősnő egy Maupassant nevű emberhez megy férjhez. De minthogy az élet kiszámíthatatlan, Maupassant papa is, a hősnő is fiatalon elhagyja az árnyékvilágot. Előbb a papa. Az agglegény Flaubert az irodalmi szeméremnek mindenben megfelelve  hátsó szándék, szexuális és egyéb tervek nélkül gondoskodik az ifjú árváról, és látván az ifjú irodalmi tehetségét, elhatározza tudományos alapon írót farag az ifjúból. Kényszeríti tüzetes megfigyelésre, koncentrált fogalmazásra, és annak tudomásulvételére, hogy az irodalom szavakból áll, tehát nem mindegy, mit használ. (Ismerünk kortárs magyar írót, akit  éppen így, mint Flaubert Maupassant-t  a belügyminisztérium III/III nevű irodalmi szakosztálya szoktat fegyelmezett betűvetésre, ami, tekintve a kor erőviszonyait, legalább olyannyira díj-, és kánonszabó erő, mint Flaubert és köre.) De Flaubert nem csak ennyit tesz. És ez a nem mindegy: beviszi a jóba, a meghatározó irodalmi belvilágba. Ahonnan, ha a tehetség nem hiányzik, egyetlen út vezet a Parnasszusra.

Harmincéves, amikor első novellája a Zola szerkesztette Fiatal írók antológiában megjelenik, viszi közönség elé. Flaubert, mint aki megtette, amit a haza követel, meghal ugyanebben az évben. A percet, amikor Flaubert elköszön, Maupassant átveszi a stafétabotot, az irodalomtörténet szimbolikus nemzedékváltásnak tekinti az európai „polgári” irodalomban. 

Maupassant a kötetben eltűnődik a regényírás dilemmái fölött. Jöhetett volna közelebb egy vérbeli prózista esszéje, de legalább eszembe juthatott volna, amikor saját regényíró dilemmáimmal vesződtem, mert a fiatal mester szerint nem elég, éppen kevés, ha az író kitalál valamilyen történetet, kaland és szenvedély megfelelő elrendezésben. A jó regény ennél sokkal több. A jó regény nem más, mint „ötletes kombinációk sorozata”. Ami igaz is.
Harminc évesen lép be az irodalomba. Tíz év hátra. Nincs negyven, amikor elméje elborul, negyvenhárom, amikor meghal egy elmegyógyintézetben. A tíz évig dolgozik, mint az megszállottak. Egy verseskötet után tizenkilenc novelláskönyv, hat regény, három kötetnyi útirajz, irodalmi elmélkedés, egy rövid Flaubert-életrajz, kötetnyi színjáték. Alig világos, hogyan csinálta, mert eközben: társaság, nők, szalonok, utazások szárazföldön és tengeren. 

Írásai erkölcsi és anyagi sikere lehetővé teszi, hogy seggig merüljön az úgynevezett nagybetűs életben. Szeret és tud élni. Élvezi a francia konyhát, a francia (és olasz) nőket, vitorlázik Nizza és Antibes között, vadul terjeszti a szifiliszt, és pótolja a tengerész-kurvák öbleiből, ha az övé fogyóban volna. Azután amikor betegsége az agyát is megtámadja (utolsó éveiben írástechnikája is megváltozik, besötétül, nem csak életehetőségei változnak végzetesen), befekszik meghalni Blanche doktor intézetébe.  1820-1900 között a francia társadalommal szembejön a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait sem kíméli ez a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok, sőt), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal az orvostudomány képtelen mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de ő nem tud csodát tenni. Ma sem.  

 

Franciaországban 1820–1900 között forr a levegő. Rezsimek buknak, kisebb forradalmak söpörnek végig, ötször történik államformaváltás. Lentebbi társadalmi rétegekben ezek a változások nem olyan erőteljesek, mint odafent. A kisember a tizennyolcadik században is húzza az igát, hogy ne haljon éhen, semmibe nincs beleszólása. Az emberek mindennapi életét nem is a szociológusok írták meg, hanem a kor nagy irodalmárai: Balzac, Flaubert, Emile Zola, Maupassant és kortásai.
Maupassant hatását a világirodalom prózatermésére igen pontosan felmérte az irodalomtudomány. Főleg novellisztikája fogott az utána következő prózaírók technikáján. „Maupassant a világirodalom egyik leglebilincselőbb, legszórakoztatóbb elbeszélője. A stílus nagy varázslója. Mosolygunk, miközben tragédiákat veszünk tudomásul. Elbűvölő a szépség, miközben tudomásul vesszük, hogy milyen undorító az a polgári világ, amelyet ábrázol. Nála tetőződött a nyugati polgári irodalom.”  írja a 111 éve meghalt Maupassantt-ról Hegedűs Géza bácsi.
Ezért nem értem, és legközelebb meg is kérdem anyámat, az európai kurzusból miért hagyta ki önkényesen. Azt értem, hogy a kamaszt megzavarja a testiség, a szex, túl azon, amennyire eleve meg van zavarva. Azt is, hogy a maga korában Maupassant-t nem olvashatták (csak titokban) hajadonok. De hát a hatvanas években hajadon se voltam, s a tizenkilencedik század is elmúlt egy ideje. 


Henri René Albert Guy de Maupassant (1850. augusztus 5. Miromesnil – 1893. július 7. Párizs) francia író.
Gustave Flaubert (Rouen, 1821. december 12. – Croisset, 1880. május 8.) francia író.

Nyolcvanegy éve született Ajtmatov: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/498 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.