Leütés 2. - Sodrásban - Mányoki Endre tárcája
Első este kinek nincs pénze? A bolt is nyitva van itt Szárhegyen (Lazarea, mondanám románul, de hát a román nevét is a Lázár-kastélyról kapta a falu), legalább este tízig, akad tehát cigi, ha méregdrága is. Nincsen szükség sodrásra.
Sodródásra se volna, mégis sodródom. Egy napot késtem, mára már a többiek (hogy is mondjam) elhúztak, győzzem őket utolérni. Átsétálok inkább a várba, és persze időcsapda: a XVI. században állt meg a lendkerék, azóta tapodtat se mozdul. Félsötétben is kibomlik a falakon a reneszánsz oromzat, a kastély hátul, magasan, a zömökön is szinte légies bástyatornyok. És középütt a sziklabúdé: a pincebörtön bejárata ("fölülről nyitott").
Az udvaron hatalmas rönkfák hevernek - szobrok lesznek belőlük hétfőre. Valaki bezárja a tölgyfakaput, hiába loholok kiabálva; már nem is olyan vonzó a középkor. Az éjjeliőr szelleme előlebeg a vizeldéből, pálinkával kínál, s mintha ő látna kísértetet, úgy bámul: ember, aki nem kér szeszt? Révületben nyit egyszerre ajtót és kaput.
"Hangos olasz, szakadár szerb, a hegyekben" - nincs. De vannak spanyolok, románok, egy izlandi tünde, egy lengyel dzsabar, és persze magyarok Nyíregyházától Temesváron át Pécsig. Nyüzsgés, rendetlenség - a rend szerint. Portfóliók, rajzok, tinta, festék, focivébé, tányér- és kanálzörgés, sangria, szilvórium, világmegváltás. Az könnyebb, mint egymás mellé ülni.
A sodrásnak is megvan a maga ideje, hát még a tömésnek. Ez érkezett el kisvártatva.
Ülök a hosszú asztal szélén, és nemcsak az emberi természet rejtelmein tűnődöm, hanem azon is, vajon a Nagy Hajós a dohánnyal együtt hozta-é a töltőt is az Indiának vélt, Amerikának még el sem keresztelt Újvilágból? Emígy füstölvén magamban, odasodródik hozzám a fél világ. A tünde (Izland) pislog. A székely faszobrász (Jocó) nem hisz a szemének: elorozza a szert és forgatja, hol van a trükk beleókumlálva. Imre elkéri, amit frissen töltök, még a kocolást is kivárja; a katalán matador kér és már veszi el; Pati bazsalyog, mintha csak az én kedvemért szokna vissza a dohányzásra.
A román fiút én kínálom. Nyújtom neki készen, nem érti. Elindul a keze, de félúton megáll, tétovázik. Az arca lassan, a teste ólmosan fordul felém, de mikor elfogadja, már összeért a mozdulatsor. Ujja közé csippenti a spanglit, és gyorsan elnyomja a másik kezében égő királycsikket. Kicsit sebtiben gyújt rá az enyémre, kicsit magasról szívja kicsit hangosan pöfékelve, de mosolyog és köszöni románul. Visszafordul az övéihez, erőst részt vesz egy fontos diskurzusban, de két perc, és újra odalép mellém a töltőállomáson. "It's better than I've ever smoked" - mondja, és mind a huszonöt évével megveregeti a vállamat.
Másnap sem ülnek mellénk. A legtávolabbi asztalnál reggeliznek. Tegnap éjjel kettő percig együtt sodródtunk, ám Terra Nuova - úgy fest - távolabb van az asztal sarkánál.
Fotó: Mányoki Endre
