Leütés 4. - Birkák - Mányoki Endre tárcája
Leégett a juhhodály teteje. Birkák nem voltak benne, nem is illene a jószágtartás egy művésztelephez, szentigaz. Hogy a városnéző kisvonat meg a hintó illik-e oda, az talán másik asztalra tartozik – azzal együtt, hogy meglehet, őket akarták elpusztítani. Vagy legalább is üzenni a tulajnak: nem fizette be időben a védelmi pénzt a spórkasszába. Meglehet, mondom, nehogy magam is túl közel kerüljek a tűzhöz. Caravaggio, Villon óta, lám, rendre-másra bűnök árnyéka vetül a művészetre.
Vagy éppen: a művészet vetít képeket barlanghodályok sötétjébe. Előző nyáron Edináék filmet forgattak a nádtető alatt. Beszűrődő fények, tétova asztráltestek lebegtek a homályban, itt-ott alakot adva az alaktalannak. Kiváltak és beolvadtak, éltek a létezés határán. Janó hatalmas, befelé forduló aktot rajzolt a falra, Virág úr apró buddhista szentélyt épített föl egy mélyedésben; átjárta a fény az árnyékot és az árnyék a fényt.
Ildi most birkákat festett a fehér falakra, egész kis csordát oda, ahonnan a bárányokat már régen kiterelték. Isten szent ege és verő napfénye alatt izzó szemű juhok esendő csapata bámul a semmibe; amíg barlangnak látszott, legalább hűvös volt az akolban. Most lüktet a levegő, s a csupasz falak tetején hőpárnákon imbolyognak a téglák. Nem fognak ráesni senkire; lélek se járhat az üszkös falak között, a festő is csak eseti esélyt kapott az alkotásra.
Eseti esély – mintha erről beszéltünk volna este is, Platonról diskurálva. Hogy mennyi sansza van a fönt-lét valóságát megismert utazónak, ha visszatérvén elbeszéli: a víztükör, az élő fa, a sugárzó Nap akkor is létezik, ha idelent a nyomát sem találjuk. Hogy beszámoljon arról, amire nincsenek szavak; megmutassa, aminek nincs formája; formázza a megformálhatatlant: hogyan s honnan kap, szerez, alakít eszközt hozzá?
Babitsot kínáltam, Aranyt, Mészölyt, Nádast. Nyelvet, amiben a tartalom fölé gesztusok boltozódnak; ahol a hiány teremti meg a végső, de sosem utolsó formát; ahol a magatartás tölti ki a látszatra üresen tátongó teret. Mikor a tárgy átlényegül, és látni, érezni, már-már tapintani engedi anyagtalannak tetsző lényegét. Ahogyan végül magunkból és önmagunkban fölépül a másik, a kívülünk létező, mégis átélhető valóság.
Hiszen, úgy fest, csak az élhető át, ami már megvan bennünk. De hol van? Hogyan került oda? Hányan s hányszor járták be az utat fölfelé? Meddig jutottak s miért tértek vissza? Miként aránylik egymáshoz tapasztalat, emlék és nyelvezet? Mennyi bennük a közös, és a közösnek hányféle mintázata van? Hogyan ismerjük fel egymásban a közöset, és mennyiféle mást fogadunk el közösnek? Mire képes a nyelv, és miként áll össze emlékezetté? A nyelvi mintázatok hogyan emlékeztetnek mélyebben fekvő alakzatokra? Teremti-e a művész a formát, vagy csupán arra késztet, hogy fölismerjük a már létezőt önmagunkban?
Sötét van az udvaron. A légysereg elnyugodott már, de a szúnyogok közül az éberebbje az öreg tanár korpuszán marakszik. „Szétbaszom az agyam”, hallja akaratlan a boltív alól, „hihetetlen a csaj, el-ké-pesz-tő!” A hamutartón hamvadó királycsikk; egyedül van a pótművész nagyon, saját magába próbál kapaszkodni. „Pink nincs. Lila van”, állapítja meg, s révülten táncoltatja a kivágott pillangókat. „Lepke lepke.” Koppan a feje az asztallapon. Körülötte kék, zöld, sárga pillék seregnyi papírteste hiába várja a feltámadást.
„Ki kárpótol engem mindenért?” – zsolozsmázza az öreg tanár, de nem tudja, honnan jönnek a szavak, s miért. Nem is akarja tudni. A szavak, ha mélyről jönnek, mélyen is kéne utánuk kutakodni. Fél órája mennyivel egyszerűbb volt! De hát Kláriék elmentek, nincs már kinek festeni a Nagy Generációt. Sem az apródokat az üszkös romokon, Jónást a cetben és a piactéren, sem Kumria rác apácát, amint vajúdás közben fuldokolva megment egy patkányt a tűzhaláltól. A szavak jöttek, nem tudni, honnan, s itt lebegnek, nem tudni, miért.
Megtöm magának még egy cigarettát, hogy majd elszívja, amíg fölér a dombra. Rágyújt, s nem mozdul. Elég tudnia, hogy odafönt, a leégett juhhodályban falra festett bárányok szeme éget lukat a tömör sötétbe.
