Ugrás a tartalomra

Ladányi, az elfelejtett kívülálló

 

Soha életemben nem találkoztam Ladányi Mihállyal. Mikorra annyi időske lettem, hogy érdekelhettek volna a versei egyáltalán, már meghalt. Vagy pedig épp elfeledve élt, vagyis nem találtam volna rá, ha akarom, akkor se. Akkoriban Aczélék pakolták ki margóra, később meg, mire Szép Versek kötetekből rákaptam, holtában hallgattak róla. Mert addig lezajlott a rendszerváltásnak nevezett valami és nem mindenki avanzsálhatott ellenállóvá, egy halott meg már főleg nem tagadhatta le/meg egykori szavait. Szóval Ladányi akkortájt mint büdöskommunista „létezett” – illetve hogy pont nem létezett a frisskeresztény, igendemokrata magyar irodalmi köztudatban (ez akkoriban volt nagyjából, mikor annak is híre jött: Ady Endre javarészt giccseket írt, József Attila meg leginkább istenes verseket, szóval ilyen idők jártak).
   Viszont Onagy Zoltán találkozott vele, írt is remek emlékezést róla
– én tehát ezt nem teszem. Helyette álljanak itt a saját szavai, úgy vélem, azokban minden benne van: „Verseim… ’árokparti álmodozások’, kóborlásaim közben írom őket kiskocsmákban, vidéki állomásokon, öreg présházban, de soha saját könyvtáramban, dolgozószobámban – mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha. Nem vágok fel a nincstelenségemre, de sokat köszönhetek a gondok közé préselt, valóságközeli élethelyzetnek. Ez ébresztett rá… a hovatartozásra, ez adja fel számomra a kérdést, hogy a hétköznapi problémák mozdíthatatlanok-e, ez fűti lázadozásomat…” „A spekulációval teli világban most milyen ipari védősisakot tegyek a fejemre, hogy a megköveztetés félelme nélkül elmondhassam anyanyelvemen: az ég kék?... Hogy fülemet a földre – az emberek mellére – szorítva, közérthető alapossággal beszéljek életükről és saját életemről. Elképzelhető-e az egyszerű emberek egyszerű életének egyszerű szavakkal történő megfogalmazása?”
   Nem hinném, hogy ezek a mondatok vesztettek volna aktualitásukból, mióta gazdájuk mindebbe belehalt. De igazolásukképp itt vannak a túlélők: a versek.

Rónai-Balázs Zoltán

 

Ladányi Mihály versei

Tizenegyedik parancsolat

Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
szerezz, szerezz, szerezz!

Nélküled fizetésképtelenek a hivatalok,
hát jár neked ez, te állítod elő
a globális értéktöbbletet.
Vegyél meg minden ezt-azt, a polcok roskadoznak,
váltsd árura magad, legyen meg mindened.

A dolgos testnek, ha este még maradék erejét összeszedi
(mert komolyzene megy, s jobb egy kis etyepetye)
kell a tudat, hogy a gyereknek – ha ugy dönt
a főorvos úr is – meglesz majd mindene.

Hát vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
szerezz, szerezz, szerezz!

 

Hagyaték

Anyám mondja: Házasodj meg, fiam,
az élet akkor élet, ha mások annak tartják,
a boltos akkor, ha pénzt adsz neki,
az asszony amikor hazatérsz hozzá,
az utca ha fáradtan vándorolsz,
a kocsma mikor asztalra dülsz,
a sírás ha hang nélkül fohtogat,
sa föld akkor, amikor belefekszel –
Ezek voltak anyám szavai
 
 

Mese

Legelőször a manók bújtak el
az est füvébe, a manók legelőbb.
aztán tündér-hugaim hagytak el
éjfél után, de még hajnal előtt.
A boszorkány felsöpörgette a
sárkány barlangját, s ő is elveszett.
Az álmok zavaros vadvizein most
nappalaim lidércfénye remeg.
 
 

A szerelem olykor...

A szerelem olykor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,
midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.
 
 

Sanszon

Ha már öreg leszek:
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, lesz majd egy hentesem...
Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani őket,
a törpék és a szökőkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –
Most aztán végképp furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskám, se hentesem...
Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát, persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.
Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielőtt ideér a Semmisem,
óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
valamit tenni kell itt, hát igen.
 
 

Nyolc sor

Nem is tudom,
hogy mi van a gyönyör alján
hogy reggelre
mintha nem is lett volna
hogy reggelre
mindegyik szerelem
kitömött kék madár
pereg a tolla
 
 

Vándordal

mikor belépsz a házba eltaposod
az összes erre-kószált
asszony lábnyomát
mindennap éjfélutánig várlak
éjfél után szél zörgeti az ajtót
az ember nem gitár
attól is megpendül éjelente
hogy nem talál rá a kezedre
kinyújtott kezemre akadtál
pedig csak árván hadonásztam
ha most riadtan elszaladnál
kivénhedt útonálló lennék
kit megríkat nyomorúsága
az kell hogy kifoszthassalak
és miattad bezárjanak
valami boldogabb halálba
 
 

Hold

Neonok közt feljött a Hold,
vacsoraszaggal száll a szél.
Távol az utca véginél
egy fáradt verkli döngicsél.
Bérházak sűrű árnyai
nem rejtették varázsod el.
Megfelezzük az egy cigit.
Éjjelre már nálam leszel.
Mi úgy találtunk egymásra,
mint a házra, ki hazaér.
Éhes lelkünkre süt a Hold,
ez az égi zsíroskenyér.

Varázslat

Nem láttad-e a bűvölő manót?
Síró szeme, nevető szája volt.
Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő
legyen szívednek nehéz mint a kő.
Ében szeme erdőtüzébe less,
elszenesedj és elkopj és eless.
Kis melle holdját nézd hogy száll tova,
és halj meg érte minden éjszaka.
Lám, gyönyörű állat a szerelem,
hószín kanca, legel égő gyepen.

Fekete madarak

Hidegen száll az isten sóhaja,
húzd összébb magadon kabátodat.
Figyeld, a búcsúzás szelíd dalát
zümmögöm kemény fogaim között.
Valaki lehajtott fejjel jön a túlsó part felől,
ahol mi nem jártunk semmikor semmiét.
Bokáján harmat-pánt feszül és
egyre közelebb hallom az énekét.
Fekete madarak rebbennek szemeinkben,
ahogy egymásra nézünk.
Ó, megfagytak az aranycsőrű madarak,
emlékeink hullái csak feküsznek,
kár hessegetni őket,
már nem találjuk az első csókok
elhullatott kék tollait.
Hidegen száll az isten sóhaja,
húzd összébb magadon a kabátodat és
isten veled, isten velem.
 

Óda

Várost emelsz a poros pusztaságon,
folyót terelsz és embert új irányba,
s az utak fényes fogsorai közül
kilátásként gépek robaja rebben -
Egyik kezedben életet szorongatsz,
felszabadítasz és megtöltöd a lelkünk,
másik kezed a messzeségnek lódít,
és nem tűröd, hogy kifújjuk magunkat.
Olajos vagy, izzadtságszagú, mégis
az asszonyok neked bontják az ágyat,
teherbeesnek és jajgatva szülnek,
hogy nevedet minél többen viseljék -
Ereid a vértől szinte sajognak,
néha azt bántod, aki halna érted,
és rezzenetlen tűröd, hogy az undok
nyálkás férgek mászkáljanak rajtad.
Ó, gyönyörű, vad és félelmetes vagy,
néha nem értlek, ámde úgy szeretlek,
hogy egyszer majd, ha békességre biztatsz,
valami harcban meg is halok érted.
 
 

Este

Kitöltöttem a kérdőíveket
kifizettem a segélybélyeget
s belefáradtam
Nehéz a világ
Isten érezte utoljára ezt
mikor konokul boldog hit helyett
utánvéttel feladta címetekre
a Bibliát
 

Forrás: Ladányi Mihály: Se csillaga, se holdja, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.

Kapcsolódó: Halál és gyümölcskosár – Ladányi Mihály

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.