Erdélyi és partiumi (örök)befogadások - Tárca a virtuális erdélyiségről

Bármennyire érzelmesen is hangzik: az utóbbi időben többször gondoltam arra, hogy engem Erdély és a Partium befogadott. Pontosabban néhány erdélyi és partiumi, akik az elcsatolt hegyvidéken és városokon túl Transszilvániát jelentik nekem. Tették mindezt a szégyenteljes, kettős állampolgárságról szóló népszavazás ellenére, mindenféle nemesi felmenők hiányában, amely miatt még székelységi vizsgát sem kértek tőlem. Nem is írtak ki népszavazást, hogy Tisztelt Román Választópolgár, kérem, válaszoljon: SB otthon érezheti-e magát közöttünk.

Legutoljára múlt csütörtökön jutott eszembe mindez a Transzírványok – Erdélyi kötődésű bloggerek írásai kötetének bemutatóján, melynek címébe a megengedő jelző főleg Stenszky Cili és Sultanus Beatus miatt került. Legelőször pedig talán akkor éreztem ezt, amikor megláttam egykori blogom címét a Transindex szerkesztette Egologo blogajánlójában. Akkor még Jakab-Benke Nándor válogatta az írásokat, mit sem törődve azzal, hogy ki fia-borja az illető, székely-e vagy anyamagyar, szórványmagyar a Partiumban, vagy Nyugaton élő szerencsevadász. Magyarul beszél, oszt kész. Fontos kérdésekről stílusosan.

Így történhetett meg, hogy a blogon megtanultam írni, használni ezt a többségében se nem székely, se nem anyamagyar, se nem partiumi nyelvet. A blogon keresztül bekerültem Erdélybe, ahol nem kértek tőlem útlevelet, nem kérdezték, ki vagyok, csak néha megszólítottak egy-egy kommentben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a nyelv nem népszavazásokkal és nemességet igazoló kutyabőrökkel működik, de még csak nem is lakhely és identitás alapján. Igen, én csak úgy erdélyivé váltam. Mármint SB vált azzá, mert befogadták, és a blogger énnek erdélyi kötődése lett – virtuális és érzelmi.  Aztán a Partium is helyet adott nekem, amikor e lap szerkesztői közé kerülhettem, és itt sem kértek születési anyakönyvi kivonatot és lakcímkártyát, hanem csak írásokat és ötleteket. Nem kérdezték, hogy ugyanazt a nyelvet beszélem-e, mert tudták. Az olvasók se mondták: nagyszájú gyerek, húzz innen a fenébe.

Így működik az örökbefogadás, amelyre az anyamagyarok egy időben bizonyítottan képtelenek voltak. Bízom benne, hogy ma már – demagógiától mentesebben – nem. Mert az örökbefogadó és örökbefogadott is tudja, hogy a rokonság mércéje más: a gének nem úgy tekerednek. De erre a különbözőségre hajlandók úgy tekinteni, mint amely barátsággal és humorral kezelve feloldódik valami másfajta összetartozás tudatában. Valahogy úgy, mint Szeklermen (Magyarosi Sándor) erdélyi blogger és értelmiségi Székely genetikon című írásában:

„Egy havernak mondták egyszer: a székely olyan, mint a pitbull, el vannak cseszve a génjei. Nem tudok azonosulni ezzel a nézettel, még akkor sem, ha sokak szerint régebben – főleg ha ittam – gyakran hangoztattam, hogy a székely DNS-molekula vitézkötés alakú.

Egy ismerősöm – egyébként jónevű matematikus – állítólag napokig gondolkodott azon, milyen nemzettel kellene keresztezni a székelyt, hogy kevesebbet igyék. Az oroszokat eleve kizárta a versenyből, pedig saját tudománya is ismer olyan műveletet, amelynek eredményeképpen két negatívból lesz egy pozitív. Tény viszont, hogy a szeszelési együtthatók pontos kiszámítása nélkül igen nagy  a veszélye annak, hogy a Székely upgrade vagy szuperszékely helyett esetleg a tökéletes alkoholistát sikerül létrehozni.

Ez az egész nemesítés-dolog különben is hülyeség. A székelyeket nem lehet keresztezni – legalábbis földi fajokkal semmiképp. Ők – mi – egy másik galaxisból jöttünk.

De lovon.”

Ebből is látszik, hogy a székely gén tartalmaz még egy csavart, amely a hiedelemmel szemben egyszerre két dologra is képes: a humorra és a befogadásra.

Kapcsolódó írásunk:

Ismertetés a Transzírványok - Erdélyi kötődésű bloggerek írásai című kötetről