Kettős állampolgárságú szövegek – Tárca a turáni átokról
Különleges dolog a Kárpát-medencébe születni, mert akár az időjárási frontok, a hülyeség is beszorul néha a hegyláncok közé, eltorlaszolva az összes szóba jöhető hágót, és csak itatja és áztatja a magyar fejeket. A nagy tumultusban beszökik az érettségizők fejébe, akik azonnal besorolják a székelységet a 18. századi magyar nemzetiségek közé, és mivel a feladat szerint kettőt kell megnevezni, odaírják a cigányságot vagy a zsidókat, jelezve, hogy egy kutya mind a három.
Még szebb, ha egyetemisták mondják komoly arccal: nem kell a határon túliakat pátyolgatni, mért vándoroltak ki az országból! De a harminc-negyven éves generációtól hálistennek egyre ritkábban hallani a kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején szőtt összeesküvés-elméletet: a románok megtanulnak magyarul, és csőstül jönnek munkát vállalni a fejlett Pannóniába. Pedig Románia még mindig nagyrészt Balkánként él a magyar állampolgárságú fejekben, ahol rideg pásztorkodással tartott birkanyájakat előznek rendszerváltás előtti Daciak. Bár lehet, hogy arrafelé már kevés a pofozkodás, nem úgy, mint a Felvidéken vagy a Délvidéken, ahol elcsattan egy-két tenyeres a magyar szó hallatán. Kárpátaljáról pedig annyit sem tudunk, mint az előbbi három, magyarok lakta területről, valahogy kezdünk elfeledkezni róla.
A turáni átok ül rajtunk, jegyzik meg történelemelemző nyugdíjasok a buszmegállóban, és kivételesen nem a szétlopott békávéra, hanem a kettős állampolgárságra gondolnak. Megemlítik azt is, hogy az itteni szerb és szlovák ismerőseik gond nélkül megkapták második hazájuktól a főleg érzelmi köteléket jelentő dokumentumot. Mi meg nem vagyunk képesek ezt a gesztust megtenni, ami más nemzetek állampolgárai esetében egyértelmű, fejezik be a parlamenten kívüli általános vitát, amely ezek szerint inkább beszédtéma, mint a kisebb parlament.
Fordítsuk meg a helyzetet egy kissé, és vegyük alapul a kultúrát, a magyar irodalom néhány alkotását, amely születését tekintve „határon túli”! Tegyük fel, hogy ezeknek a szövegeknek saját döntéseik által befolyásolt életük van, és ahhoz, hogy teljes jogú tagjai legyenek a magyar kultúrának, legalább egyéves honosítási procedúrán kellene átesniük. Beadnák a kérelmüket, összeülne a Kanonizáló Bizottság, ellenőrizné a verseket és a prózai műveket nyelvhelyességi, azaz magyarsági szempontból, figyelembe véve az országimázst, majd ha ezzel kész lenne, az OSZK Kézirattárába továbbítaná az ideiglenes tartózkodási kérelmet, és legalább három hónap könyvtárban töltött idő után igényelhetné a letelepedésit, hogy magyar alkotás legyen. Ez sem könnyű feladat, mert legalább fél évet kell még a Köztársasági Elnök fiókjában töltenie, hogy a hazának teljes jogú állampolgárává váljon.
Képzeljük el, ahogy a T. Bizottság a Nagyszalontán keletkezett Arany János-versekről vitázik, és végül négy tartózkodás mellett elfogadja a magyar kultúra részének. Majd kissé nagyobb vitát váltanak ki Csáth Géza Bácskai Hírlapban megjelent tanulmányai, melyek nem csiszolt magyarsággal íródtak, de egy lelkes honatya védelmébe veszi a cikkeket: az ifjú Brenner ekkor még csak tizenéves volt, ez alapján tessék beengedni ezen írásokat is a magyar kultúra falai közé. Megoszlanak a vélemények Ady Endre lírájáról is, mellyel szemben főleg erkölcsi kifogások merülnek fel. Az egyik kormánypárti szónok egyből tromfol: párizsit és nokiás dobozt emleget, mire a feltüzelt bizottsági tagok egyszerre kiáltják: megadjuk! Kevésbé parázsos viszont a vita Orbán János Dénes paródiáiról, akit még a korábbi tartózkodók is örömmel olvasnak, felfedezve bennük, hogy ez nem is olyan határon túli és nem is határon inneni, hanem olyan vitathatatlanul jópofa és magyar, tehát hadd jöjjön!
A Bizottság emellett felveti azt is, hogy egyszer s mindenkorra számoljunk le a turáni átokkal, amelyet a kereszténység felvételekor a táltosok szórtak az ősi vallást elhagyó magyarságra. Aki pedig nem bízna a döntésben, fogadja el az átok reánk nézve kedvezőbb értelmezését, amely azt mondja: a széthúzás István uralkodásától kezdve ezer évig tart. Ez pedig már kétezerben vagy kétezeregyben lejárt.
Ha leszámoltunk nemzeti démonaikkal, akkor a honosítás nélkül sajátunknak, a magyar kultúra részének érzett alkotások mellett tekintsünk azokra is, akik a regényekhez és versekhez hasonló módon bírják a magyar nyelvet. Ezek pedig az emberek, akiket a magyar nyelv a fenti abszurd procedúrák nélkül is honosított. Már csak egy pótolhatatlan formalitás hiányzik, hogy ez kézzelfoghatóvá váljék.
Persze ettől a hülyeség, akár az esővíz, megül a medence alján. Bízzunk benne, hogy gyorsan párolog.
