Lángoszlop helyett rocksztár – Tárca népről és költészetről március idusán
A nyakunkon van március idusa, pedig inkább a fejünkben kellene lennie. Letudjuk ezt is, a családi programot, a házimunkát, esetleg a megérdemelt heverészést választva. Vagy inkább mellünkre tűzve a kokárdát eloldalgunk az otthon melegéből valamely pártrendezvényre, mert nép, nemzet és ünnep ritkán válik olyan fontossá, mint négyévenként. De ha az ember úgy dönt, belül ünnepel, akkor szinte mindegy. Szavak és alakok juthatnak eszébe, mint Kossuth, Petőfi vagy az irodalom iránt érdeklődve: a népköltészet.
Ma már olyan messze van egymástól nép és költészet, hogy aki az utóbbival foglalkozik, az sok ember szemében valamilyen csodabogár, különc és unatkozó művész. A líra ma, a rendszerváltás után húsz évvel nehezen tudja megszólítani a közösséget, ahogy régen mondták volt: a népet. Talán nem is akarja, hisz az ókorban gyökerező példák mutatják: nem az a dolga. Személyes érzelmek kifejezése – emlékezhetünk tankönyveinkre. Gyakran azért is viszolyoghat annyira a néptől, mert a múlt század közepén újra szorosra próbálták szőni a szálakat köztük. Nem úgy, mint a reformkorban, ahol a szálak maguktól szövődtek.
A költészet általában a közélettől is tartózkodik, hisz ha néha mégis szólni kész ilyenfajta témákról, nem ritkán politizálásba csap át. Páran, akik humorral kísérlik meg nemzeti ügyeinket a líra segítségével átgondolni, megkapják a magukét. Úgy, mint legutóbb Szálinger Balázs is egyik kritikusától.
Beláthatjuk, hogy a líra ma már nem tud forradalmat csinálni, tömegeket feltüzelni, mozgalmakat indítani. Legtöbbször elfelejt lázadni a hatalom, a megszokás, a beszűkült gondolattalanság ellen, mert talán nem is kell neki, de valljuk be őszintén: gyakran éppen ez a közéletisége hatott igazán bizonyos korokban. Erről is beszélhet március tizenöt.
A költészet manapság is gyakran gyönyörködteti az egy szál embert, aki jót somolyog magában, miközben a zsúfolt szabadidejéből lopott félórákban a családja elől elrejtőzve verseskötetet vesz a kezébe, vagy éppen a családi tűzhely melegénél szeretteinek blattol. Gyakran a felolvasóestek is ilyen kihallgatott magánbeszéddé válnak, ahol megtudhatjuk, hogy elromlani vagy éppen szerelmesnek lenni milyen. Mondom ezt úgy, hogy nagyra becsülöm az alanyi költészetet, és azon kevesek közé tartozom, aki lelkesen olvassa és követi: mi történik a líra egyre rejtettebb barlangrendszerében. Mert elmúlt a reformkor, és nincsen lángoszlopunk; bevallom: így egy kicsit fázom.
Nincsen lángoszlopunk, így azt is érdemes megfontolni, hogy a népköltészetet a lírában keressük-e. A népköltészetet, amely a népet, nemzetet, közösséget képes megszólítani, holott szinte ugyanazt teszi, mint az alanyi líra. Merthogy létezik ilyen. Ha nem is verseskötetek nyomtatott lapjain, talán a könnyűzenében.
Lovasi András Kossuth-díjat kap. A fentiek alapján megindokolná magát a kitüntetés, de nem egy olyan országban, ahol divat a lényeget megkerülve beszélni, hiszen ennek az egyszerű mondatnak rögtön több oldalnyi politikai szakirodalma születik a megjelenés napján. Lovasi ugyanis magában egy politikai anomália, aki a jelenlegi ellenzéktől is kapott kitüntetést, és most a bukásra álló kormánypárt is megkínálja, miközben az EP-választásokon a felemás a politika színeiben indult. Egye meg a fene az ilyen embert – gondolhatják azok, akik az általuk olvasott folyóiratok mentén továbbírják a helyzet efféle értelmezését – bármilyen irányba is. Látható, hogy Lovasi nem politikai érdemeiért kap kitüntetést. Ahhoz – hálistennek – hülye.
Lovasi azért kap kitüntetést, mert kvázi-lángoszlop, népköltő és ezzel együtt rockzenész. Lovasi azért is kap kitüntetést, mert tudja: „a kulcs, ami a mennyet nyitja, a pokolba is jó fordítva, a kulcs, ami a pokolba jó, igazából a mennyből való”. Úgy mondja ezt, mint Madách Imre, bele a rockfülű nép szívébe, akik odafigyelnek akkordjaira. „Amúgy kocsmában vannak bölcsészek, majd azokkal megbeszéled” – súgja mindannak, akinek kell egy kis biztatás. Bár néha azt sem tudja, hogy Csillag vagy fecske, de azért jótékonyan provokál: „maradj otthon, nézzél tévét, tök sötét vonatokat mutat minden csatorna, mennek, utas nincs egy se, csak a büfékocsiban állnak (részegen)”. Sokat mond erről az országról.
Egy olyan korszakban, ahol a költészet egyes művelői szerint is „szarnak a versre, válságban a líra”, különösen meg kell becsülnünk a lovasiandrásokat. Az ilyen, ha nem is láng-, legalább őrlángoszlopokat.
Lovasi András, az őrlángoszlop
