Szőcs Géza: A Ló és az Unió
Nemrégiben felvetettem a Nemzeti Vágta szervezőinek, mennyire figyelmes és magyaros ajándék volna – lehetőleg még uniós elnökségünk ideje alatt – összeállítanunk és kiadnunk egy kötetet, amely 27 lóról szólna, vagy talán harmincról. Az Unió minden országához (akadémiájához? parlamentjének kulturális bizottságához? minisztériumához? író-szervezeteihez?) azzal a kérdéssel fordulnánk, hogy küldjön nekünk néhány mondatot vagy bekezdést az illető nemzet számára legfontosabb, leghíresebb vagy legkedvesebb lóról, akár mondai vagy népmesei vagy modern fikcióbeli, akár valóságos történelmi lényről volna szó. Írják meg a nevét, ha volt neve, a történetét, ha tanulságos, és juttassanak el hozzánk egy ábrázolást is róla: rajzot, festményt, szobrot, fényképet – ahogyan azt helyesnek gondolják. Így születne meg az a képeskönyv, amely azt a címet viselhetné, hogy – mondjuk – a Ló és az Unió. Nagyon érdekes könyv lehetne, Bukephalosztól Géricault versenylovain át Kincsemig.
E ponton bizonyára többen felkapják a fejüket. Miért pont Kincsem? Miért nem a Fehér Ló, a honfoglalók áldozati lova vagy a Szvatopluk-legenda paripája? Miért nem a táltos? Vagy miért nem Mátyás lova Fadrusz látomásában, vagy oly sok egyéb lovunk. Hiszen a ló elkísért bennünket Belső-Ázsiától a Duna völgyéig, legjobb barátunk volt a népvándorlás korától napjainkig. Velünk volt egy évezreden keresztül minden csatamezőn és ott volt igáslóként a szántóföldeken. Szövetségesünk volt, ha a lányrabló kunt kellett utolérni és röpítette, ha kellett, a hintót vagy a homokfutót, húzta a szekeret vagy a fiákert, vitte a hátán Balassi Bálinttól, Bethlen Gábortól, Thökölytől, Széchenyitől, Wesselényitől s a Festetichektől az Ördöglovasig a nemzet színe-javát és fonákját, kurucot, labancot, betyárt, pandúrt, huszárt, csendőrt, királynét és cigányvajdát. Athénban éppúgy ott voltak a lovak, ha esti sétakocsikázásra indultunk, mint ahogy az ő hátukon lovagoltunk ki egy őszi erődből is, ha kellett. Ha kellett hozzákötöttük piros almafához vagy – hiszen a tréfát is értette mindig – ugrattuk is eleget, mint Rózsa Sándor is tette s kigyúló fejjel még a poétára is rákérdezett, ha érezte, hogy baj van. Ezerszáz év ezernyi jó barátja közül, miért éppen Kincsem? A honfoglaló magyar vezértől az olimpiai vagy világbajnoki címet lovagló magyar öttusázóig hány meg hány lónak tartozunk hálával, „mennyi, mennyi, mennyi ló” – miért éppen Kincsem? Hadd ne most válaszoljak, hanem majd csak akkor, ha valóban eljönne a pillanat, amikor ki kell választanunk abba a könyvbe a reprezentatív, a jelképi erejű, az emblematikus, a főméltóságú magyar lovat – addig kérném meghallgatni egy utópiámat.
Kert-Magyarország nem kellett nekünk, lesajnáltuk a fantaszta skriblert, aki ilyen álmokat szövögetett, megvalósítottuk helyette a lakótelep-Magyarországot, panel-Magyarországot, Bős-nagymarhaság Magyarországot Betonkoporsó-Magyarországot, Vörösiszap-Magyarországot. Most, a jól végzett munka elégedettségével akár hátra is dőlhetünk. Mindenesetre tervezgessünk arról is: mi legyen a következő lépés?
Szeretnék minél több autópályát, de nem szeretnék Autópálya-Magyarországot. Szeretem a kerékpárt és a kerékpárutakat is, de még jobban szeretem a lovagló fiatalok látványát: egy olyan országét, amelyet lovas utak szelnek keresztül-kasul. Nem megvalósíthatatlan ez: még csak le sem kell őket aszfaltozni, hál istennek csak tervezni kell tudni. Egymástól félnapi, egy napi távolságra: lovas fogadók, ahol a környéken termett borok és ételek várják az utast, és ahol itatni, abrakoltatni, csutakolni, patkolni lehet a lovat, nyerget, lószerszámot javítani. Azt hiszem, ez még a cigányság iskolázatlanjainak munkanélküliségén is enyhíthetne. Mindenesetre, a cigányoktól (vagy mondjuk így: némely cigányoktól) érdemes volna tanulnunk, ami a lovak szeretetét illeti. Cigány ember – olyan, aki foglalkozott már lovakkal – nem lép be abba a hentesüzletbe, amelyben lókolbászt vagy bármiféle lóhúst árulnak.
Egyszóval: mi lehetnénk a lovas utak országa, a mai Magyarországra is értve ezt és az egész Kárpát-medencére. Nálunk lehetne legolcsóbban lovas filmeket forgatni, és hozzánk jönnének legszívesebben a lovagolni szerető vendégek. És ha ehhez még hozzávesszük a magyar művészetek útjait vagy a magyar borutakat, vélelmezhető, hogy vendégeink mindenhova elviszik majd jó hírünket, és szeretettel gondolnak majd vissza országunkra.
És apropó cigányok: cigány állam nincsen az Unióban, sőt egyelőre sehol sem. Ez helytelen. De ki merné állítani, hogy nincsenek gyönyörű, izgalmas, nehezen feledhető cigány történetek és dalok. Akkor hát, hogy van ez az Unióval? Ők ki fognak maradni ebből a könyvből? Vagy a lovas zsidó, vagy az örmény lovak – szóval, nem egyszerű ez. De a könyvnek meg kellene születnie, méghozzá jövőre – például ami engem illet, nagyon szívesen vállalkoznék arra, hogy szerkesztője leszek.
A történelem nagy sakktábláján nem mindig világos, hogy miért király a király, gyakran vitatják, hogy ki a vezér, s hogy mennyiben valóságos a gyalogok személyisége. Kérdéses, hogy ki a futó vagy futóbolond, s az is, hogy mikor mi tekinthető bástyának. A ló helye és szerepe azonban biztos, félreérthetetlen és vitathatatlan abban a nagy játszmában, amelyet emberek vívnak más emberek ellen (és gyakran saját maguk ellen is) már sok ezer éve. Olyan régi korok óta, amelyekben még szó sem esett az európai unióról – és mégis, amely korok már az Unió fele mutattak, mint Toldi Miklós a rúddal Laczfi vajdának.
Elhangzott az október 20-i Új Nemzeti Lovasprogram Konferencián.
