Budapest Kid – Vágvölgyi B. András és Hamvas Béla titkos kapcsolata
Az én nemzedékem az első, amelyik igazából a rendszerváltás után eszmélt. Emlékeink a szocializmusról mindössze a kisdobos nyakkendő meg a Miki-egér őrs, így visszatekintve utóbbi már önmagában képtelenség volt, de nyilván a hétköznapi magyar abszurdnak csak a legteteje. Az első televíziós élményünk összefonódik a tévémaci köpésével és Ceauşescu kivégzésével, ami a még az első X-et sem betöltöttek számára meglehetősen borzalmas volt, ám legalább felkészített a Rambó-ra meg a tévéhíradókra. Szóval – részben joggal – mondják, hogy nekünk ’56 semmit sem mond, hogy igazából fogalmunk sincs, milyen nagy dolog volt, s mekkora tragédia. És valóban, sok konfliktusnak fő oka az a mély generációs szakadék, amely a mai negyvenes-ötvenesek és húszas-harmincasok között húzódik.
Miközben számunkra természetes a világ felé való nyitottság, az angol nyelv használata, vagy a tehetség szerinti érvényesülés, addig az idősebb nemzedék alapvetően szkeptikus az idegennel szemben, inkább a német és az orosz kultúrához kötődik, és meg van győződve, hogy csak a csókosok érvényesülnek. Mindez persze sarkítás, de jól mutatja azokat az éles határokat, amelyek mögül részben joggal, részben mégis tévesen azt mondhatják ránk, hogy nekünk lövésünk sincs, mi fán terem ’56. Az igazság azonban az, hogy elég jó tolmácsaink vannak, akik 56-ról a lehető legélesebben beszélnek, vagy éppen gyönyörűen, bár ők az irodalom területén ragyognak, márpedig magas irodalmat olvasni nem mindenki akar. Akár tetszik nekünk ez, akár nem. Azt pedig végképp utálják a fiatalok, ha megmondják nekik, mi a magas irodalom, s hogy amit ők olvasnak, szeretnek, csinálnak, az egészen egyszerűen baromság. A választás joga számunkra természetes, és szeretünk is válogatni. Lehetséges, hogy a mai ifjúság finnyás, válogatós, és ha rosszat választ, akkor igénytelennek is tűnhet, az is lehet, hogy ezerszeresen át van kenve a palánkon a sok idióta reklámmal, brand-del, szlogennel, de legalább akarunk választani és változtatni.
Éppen így akartak választani és változtatni ’56 azonos korú fiataljai, akik végeredményben az egész balhét elvitték. A nagyon is valóságos Gérecz Attilától kezdve, a részben képzelt, részben valós Kolorádó Kid főhőséig, Kreuczer Béláig. Míg Géreczet valószínűleg nagyon kevesen ismerik, pedig igen komoly költészetet hagyott hátra, és tényleg végigcsinálta azokat a „csodás 50-es éveket”, addig Kolorádó Kid sorsát most nagyon sokan meg fogják ismerni. És ez jó. Kemény film, kemény nyelvezet, kemény jelenetek. Mondták azt is, hogy elég Tarantinós egy mozi, de hát mi az anyatejjel szívtuk magunkba Tarantinót, szóval, ha valamit jól az eszünkbe akarsz vésni, akkor ahhoz nem árt, ha beszéled nem csak az 50-es évek szlengjét, hanem tudsz „tarantínóul” is. És azért ennek a filmnek a célközönsége elég gyorsan meg fogja érteni azt, amit Hamvas Béla elképesztő esszéjében tökéletesen megfogalmazott, még akkor és ott. Az egész filmhez nagyon passzol ez a pár Hamvas mondat, hadd rendeljem ezért mellé, s hadd mondjam azt, hogy a Kolorádó Kid az egyik legjobb és egyben legbrutálisabb ’56-os filmünk, amelyet látni kell.
Hogy is mondja tehát Hamvas? „Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyes-egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-hatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult.
Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt? Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz. Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban. Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz.”
Erről van itt szó.
Kolorádó kid
Színes, magyar játékfilm, 93 perc, 2009
Rendező: Vágvölgyi B. András
Szereplők: Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla, Gáspár Tibor, Fullajtár Andrea, Jordán Adél
