Laik Eszter

Emancipub

2010. október. 29. - 09:13

Tárca a női kocsmaegyenjogúságról

A cáfolás is egy bizonyítás, ezért annak, aki hamis cáfolatot akar jellemezni, előtte a bizonyítást kell jellemeznie. Efféléken töprengett hősnőm – aki korántsem volt abban az értelemben hősnő, mint amilyen asszociációkra elragadhatja az elmét a magyar nyelv, mondjuk az egri vár fokáról szurkot öntő asszonyok képében; inkább csak a maga életén igyekezett hősiesen úrrá lenni, s az épp elég volt – ezen töprengett tehát, amikor valami női érdekeket védő vitába csöppent, s nem érezve magát érintve, csendben eloldalgott.
Na nemcsak azért, mert általában semmilyen összesküvés-elmélet és forradalmi hevület nem tudta magával ragadni, így a jelenkori feminizmusé sem; azt, hogy őt magát eddig nem érte hátrányos megkülönböztetés, betudta annak, hogy mázlija van, még ha ez nem is volt kellően tudományos magyarázat.

Hanem egy napon mégiscsak lecsapott rá a felismerés, hogy van azért itt miért kiáltani. Létezik egy színtér ugyanis, döbbent rá, ahol a megkülönböztetés olyan atavisztikusan kövült bele a társadalmi tudatba, mint paleolitkori lenyomat a kő pórusaiba – s ez a kocsma. Persze nem az a talponálló-féle, ahol már nem is számít, ki férfi és ki nő, hanem az a bárpultos kultúrintézmény, ahová korántsem kizárólag az ivás kedvéért tér be az ember, hanem szellemileg potens társadalmi közeget képezni.
Akárhogy is, hősnőm megirigyelte azokat a férfiakat, akik egész kört tudtak kiépíteni az efféle cimboraságokból: a spontán kocsmázásokat ráadásul nem kell előre leszervezni, egyeztetni, a hangulat és szabadidő pillanatnyi alakulása szerint az ember, már ha férfi, bármikor alászállhat egy efféle élvezetes infernóba, megmártózhat a történetek sűrűjében, aztán ha elunja vagy elálmosodik, csak kiszórja a pénzt a pultra, és minden magyarázkodás vagy hosszas búcsúzkodás nélkül visszalibbenhet a magányba.
Elég volt csak saját háza táján körülnézni, ott voltak azok az élvezetes tollú írók, a Pecher, vagy a Gher Lóci példának okáért, akik folyton ott lebzseltek a Bozsonyi utca egységeinek valamelyikében, és úgy gyűjtötték az élményanyagot, mint szorgos hangya az eleséget – lett is belőle irodalom.
Eb ura fakó, a nőknek ez nem adatott meg! – kiáltott fel hősnőm, bár nem volt benne biztos, hogy ez így stimmel. Ha egy nő egyedül ül a pulthoz, két percen belül figyelni kezdik. „Megváratja valaki? hoppon maradt? vagy most próbál halászni…?” Micsoda alpári észjárás, micsoda ocsmányul férfiasan alpári – füstölgött magában, és arra jutott, hogy fittyet hány erre a begyöpösödöttségre. Lesz, ami lesz, kocsmázni fog. Na nem inni, azt nem bírta sose, majd mímeli valahogy, mint a dohányzást, de spanokat akar és emberi történeteket, még ha könyv nem is lesz belőle. Pultosokkal is jóban akar lenni, akiknek elsírhatja, ha bánata van, akikre titkokat lehet bízni, mert annyit tukmálnak rájuk, hogy elfelejtik, mint ruhatáros a kabátokat, és mégis őrzik hűen, utolsó vérükig.
A hely adta magát, az Ezüstkorsó, ott ahol a hatos megáll (hát persze, hogy valami fájón kimúlt szerelem volt a dolog mögött, és persze, hogy viszonzatlan). Hősnőm magát kissé összehúzva állított be első magányos gerillakocsmázása alkalmával, legyűrt egy pohár sört, és igyekezett nem nagyon felpillogni a műsorújságból, amiben minden idegszálával elmerült, aztán nem sokkal később nekipirulva ki is iszkolt a meghitt kis sörözdéből. Így a statisztikája sem készülhetett el pontosan, hányan és mennyire figyelik.
„Begyávultál, bébi” – mondta este a fürdőszobában a tükörképének, amikor az valami kencét maszatolt szét az arcán. „Semmi segédeszköz legközelebb. Nincs olvasás, telefonpittyegtetés, sarokasztalnál sunnyogás. Pulthoz ülni, orrot fennhordani, kommunikálni!”Minden csodásan ment. Még a pultos is az volt, aki múltkor, igazán szimpatikus figura. És két perc múlva megtörtént, aminek a filmek szerint pont így kell történnie.
– Ideülhetek? Mocsonya József vagyok – nyújtotta kezét a közelében tanyázó pasas, aki ugyan nem úgy nézett ki, mint Clint Eastwood a Nincs bocsánat legjobb kocsmajelenetéből, de azért megnyerő volt, leszámítva a kissé puhány kézfogást. – Láttam már itt múltkor is.
– Ide járok – vágta ki hősnőm kéjes nyomatékkal, és olyan kevélyen húzta ki magát, hogy elemelkedett szinte a bárszéktől.
Pár perces beszélgetés után kiderült, hogy Mocsonya másodállásban fiókjának író alanyi költő (püff neki, azzal tele a padlás, gondolta hősnőm, de az élménygyűjtés a fontos, és a főállása legalább kisállatkereskedő), de olyan érzékeny lelkületű volt ez a József, hogy igazán mindenről lehetett vele társalogni. „Megvan hát az első hús-vér ivócimbora” – gondolta hősnőm büszkén, amikor Mocsonya készülődni kezdett, és megbeszélték, hogy majd kölcsönösen úgyis mindig beugranak ide.
– Szegény Jocó – mosolyodott el a csapos, mikor Mocsonya kilibbent az ajtón.
– Már miért lenne szegény a Jocó? – kérdezte hősnőm flegmán bennfennteskedve, most már nekibuzdulva, hogy személyesen a csapossal fecseg.
– Csak örülök, hogy végre talált magának valakit a társalgáshoz. Bezáratták a melegbárt a kerületében, akkor szokott át ide, de itt olyan, hogy mondjam… elanyátlanodott volt – vigyorodott el a csapos, és a helyiség kis méretének köszönhetően a többi vendég is jól hallhatóan vigyorogni kezdett. – Maga egyébként vár itt valakire, aki sose jön el? – kérdezte még, és mosogatóronggyal csapkodó keze megállt egy pillanatra.
– Hát… – gondolkodott el hősnőm kissé bambán és hosszan – tulajdonképpen, így is lehet mondani…
Aztán nem éppen hősiesen feltápászkodott, kiballagott a csípős estébe, és elhatározta, hogy a jövő héten azért is, újra belevág a forradalomba.