Anya a gyermekeit
Bársonynadrágot vesz elő a szekrényből, amikor a szobába lépek. Évenkénti rituáléja ez, szertartásosan széthajtogatja az évtizedek alatt barázdákká mélyült ívek mentén, végigsimítja kezével a hamuszürke bordázatot, megszagolja a szövetet, finoman arcához érinti, így az is kap valamit a furcsa találkozástól. A dohos bársonynadrág a halál, súgja messziről, ahogy csak anyák tudják ejteni a szavakat, fiuk után kutatva szekrények és temetőkertek tágra nyitott és tisztára suvickolt némaságában.
Az idősebbik fiát könnyebb volt eltemetnie. Megmondták az orvosok, számított rá a család, ahogyan arra is, haza megy meghalni a szülői házhoz, de ragaszkodott a válással kísért haldoklás néhány négyzetméteréhez, amely kutrica volt korábban, és ahonnan még párszor fiát és lányát látogathatta. Nyugodt volt, mert tudta, amíg a gyermekek temetik el szüleiket, addig a világ rendje töretlen. De érezte azt is: egy apa megtört testtel, heti egyszeri láthatással csak távoli kép, önmaga megkopott mítosza, aki néha feleleveníti azokat az időket, amikor még történtek csodák a családban. A mítoszt úgyis felszámolja a kamaszkor, hogy majd nosztalgikusan megelevenedjék az unokázás pillanataiban. Az öregkort kiszámíthatatlan nyavalyák kísérik, élcelődött magában, míg korai halálával kicselezi a tudat eltompulását, átvágja és megelőzi a lassú leépülést.
Közben édesanyja jutott eszébe, aki majd utoljára felöltözteti, mert biztos volt, úgyse hagyja másra a feladatot. A saját testére gondolt, az utolsó meztelenségre az előtt, akinek először mutatta meg magát. A végső gondoskodásra, ami megkérdőjelezi az addigi fáradozást; arra, hogy a romlás pillanatát keresi mindenki. Aztán halvány képet látott, ahogy lekerül a hamuszürke bársonynadrág, átadva a helyet a kötelező feketének, és az esküvői ing az utolsó evilági magzatburokká válik, egybeforr a másvilágig hátráló emberi alakkal, majd túlélve a csontok takaróját új formát ad neki. Halottá öltözteti az egykori férjet, a családapát, a gyermeket.
Először borult fel aznap az élet rendje, mert a világ akkor zökken ki a helyéből, amikor az anyának el kell temetnie gyermekét. Akkor Isten megszűnik létezni, csak altatók és nyugtatók vannak, értetlenség és harag, majd a kötelesség, hogy sírhelyet váltson az ember, papot fogadjon, akinek szavai üresebben csengenek, mint a persely, melybe a kötelező szertartás összege kerül. A koporsóval együtt bezárulnak a templomajtók és az imakönyvek, a miértek szaporodó lélegzetvételei között magyarázatok születnek, harsányabban szólnak az utolsó mondatok ("a cigi és a nők ölnek meg minket, anyám, mondd meg a többieknek"), a fényképek megnemesednek, kiegyenesedő keretük a falon futó csíkkal párhuzamossá válik, azzal a csíkkal, amely elválasztja egymástól az időtlen ravatalozóvá vált gyerekszobát és a mennyezetet, akár a lovas katonatiszt fotóját a megtört alaktól, akinek hamuszürke bársonynadrágja még itt tartja a test egy részének megragadható ürességét, de a lényeget a mennyezet fölé száműzi, az elföldelhetőt pedig a falu széli temetőkertbe. Mint ahogy a második fiút is, aki reggel munkába indult, a szívéhez kapott, akárha utoljára szerelmet vallana a világnak, vagy esküt tenne valakinek szótlanul, mint amilyen visszafogott csendességben telt élete, hangtalan ígéretekkel, túléllek, anyám, de aztán jött a parancs, azonnali behívó, és indult, hisz az anyák mindent kibírnak, eltemetik a másodikat, készületlenül is, ha kell, szembeköpik az Istent, gúnyosan visszamosolyognak a szentképeknek, majd megbékélnek velük újra, temetőkbe járnak, feldíszítik a sírokat, mindenki lássa el nem múló anyaságukat, és várnak az újabb találkozásra, hogy végre őket temesse el valaki.
Lötyög még rajtad a bársonynadrág, fiam, bele kell nőni, súgja messziről, zavartan, ahogy csak anyák tudják ejteni a szavakat, fiaik után kutatva emlékeik között, melyek a hamuszürke téblábolásnak kis színt adnak, de inkább csak fehérre és feketére osztják a világot. Most éppen feketére.
A leadben található fotót Centauri készítette.
Illusztráció: Ifjú ravatalon. Krétarajz, 1918. Ismeretlen festő
