Léda asszony
Brüll Adél hús-vér ember volt, nem is akármilyen. Irodalmi alteregója – Léda – irodalmi alak, ő sem akármilyen. De hol volna már. A hús-vér sem létezne, ha Ady nem talál rá nagyváradi hazalátogatása alatt, ha nem harcolnak végig gyönyörökben és kíméletlen, megsemmisítő csatákban tíz gazdag évet, ha Ady nem írja a Léda-zsoltárokat, ki ismerné a nőt, aki Brüll Adél néven Nagyváradon született 1872. szeptember elsején? Ki és honnan ismerné közel százötven évvel később abból az érdektelenből, amit Ady nélkül élt?
Ady huszonhat éves, mondhatni kölyök, a harmincegy éves nőhöz képest feltétlenül kölyök minden szempontból. Brüll Adél éppen harmincegyedik születésnapjára kapja ajándékul az irodalmi öröklétet. A hadak útját is megjárta addigra. Kereskedő apja vagyona nagy részét benyeli a tőzsdespekuláció, Adélt nem veszi el a nagy szerelem, a KuK főhadnagy, úri körökben ez így megyen, a hivatásos tisztek az asszony vagyonából éltek, helyette egy címképfestő fiát – Diósy Ödönt – kénytelen választani, mielőtt kifut az időből. Csakhogy Diósy is szolgál meglepetéssel. Szófiai tartózkodása alatt, ahol export-import ügyintéző, kiderül, nemi identitása nem a nők felé viszi, helyette rászokik a karcsú bolgár és görög fiúkra. Szófiából Párizsba költöznek, ahonnan Adél gyakran hazaugrik egy-egy rövidebb családlátogatásra, vélhetőleg ilyenkor benéz a fess főhadnagyhoz. Harmincegy éves nőnek egyéb testi jellegű igényei is lehetnek, minthogy textíliahegyek, napi zsebpénz. Diósy nemigen szólhat egy szót sem, a legújabb párizsi divat szerint öltözteti, útjait fizeti és engedi, menjen, ahová akar. Érdekes beszélgetés lehetett, amikor a kialakult helyzetet végigbeszélték, megállapodást kötöttek.
Sűrű tíz év következik. Miután kipróbálták egymást (harmincas nő nem vesz zsákbamacskát), Ady egyenes utat kap Párizsba, együtt laknak, Ady, Adél és a férjecske. 1904-ben kirándulás a francia Riviérára, 1905 májusában a Starnberger See partja, aztán őszig Nagyvárad. 1906 Földközi tengeri hajóút. 1907 júliusában újra Nagyvárad. Augusztusában halott kislánya születik, Ady kislánya. 1908 szeptembere Érmindszent, 1909 márciusában újra a Riviérára (Nizza, Monte Carlo) utazott, augusztus második felében Svájc. 1910 júniusa Magyarország, 1911-ben Olaszország, Pisa, Firenze, Róma. Nem mondhatni, hogy elhanyagolták egymást. Különösen így, hogy jut halott kislány is.
Csakhogy eddigre Ady harminc múlt, és ahogy a Palócföldön mondanák "a repülő krumplit is levadássza az égről", Léda rögtön negyven. Ráadásul különleges bőrbetegséget szed össze, és a bőrbaj - köztudott - károsan hat a nemi életre. Nem mellékesen kilencszáztízben a nők messze nem rendelkeznek olyan minőségű és mennyiségű tartósítószerrel, mint manapság. Ráadásul Ady életében megjelent a tündér egy kis zárdanövendék személyében, Boncza Berta. Boncza Bertuka átfesti maga körül Ady jövendő tájait.
A Nyugat 1912. március 16-i számában közölt Elbocsátó szép üzenet a vég, a nyaktiló, de Léda 1913. május 5-én keltezett levelében tesz még egy kísérletet. Mert – gondolom én, és gondolta talán Léda is – lehetetlen, hogy így zárjanak le tíz évet.
"Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék.
Egy nehéz operációra voltam itt, és pénteken elutazom. Az express Bécsben áll egy néhány percig, s ez a legközelebbi város oda, hol maga van, ha ugyan ott van, mivel ezt sem tudom biztosan, nem kérdeztem senkit erről, csak úgy szimatolom. Megtenné ezt a négy órás utat hogy Bécsben megláthassam, egyebet nem tudtam erre az én nagy kívánságomra kieszelni. Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna „sans lendemain” mindkettőnk részére. Ha tehát ezt megtehetné, úgy küldjön Bubi címére egy rövid táviratot egy szóval: „Jövök”. Akkor én pontosan megtáviratozom egy nappal elutazásom előtt az express pontos érkezését Bécsbe. Ha valami, bármely okból nem jöhetne, vagy nem akarna jönni, úgy kérem, ne táviratozzon, sem ne írjon semmit, úgy lesz a legjobb. Azt hiszem, látni fogja, hogy dacára mindennek, csak a gentlemanhez folyamodtam, és ezt érzem most is magában. E levelet kérem, ha jönne, adja át nekem a vonatnál – ha nem jöhetne, küldje be Bubi címére."
De Ady lezárta az ügyet. A levelet se küldi sehová, a hagyatékból marad az utókorra.
1914-ben (I. világháború) menekülnek Párizsból. Az Andrássy úton, később a Bajza utcában bérelnek lakást. 1925-ben Gödöllőn, az Erzsébet királynő úton megveszik a Praznovszky-villát. Itt hal meg 1934. januárjában.
1912. március 16-án jelent meg a Nyugat 10. számában Ady Léda-búcsúztató verse, az Elbocsátó szép üzenet, vagy ahogy a vers homlokán Ady fogalmazza: "Vers egy megírandó új Szentírás ma még számozatlan fejezetéből"
Ady Endre
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
(2930)
Kapcsolódó:
