Ugrás a tartalomra

 

Bella István

Nem ismertem, őszintén nem, a költészetét. Korosztályomat figyelem, hiába Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, az ember, aki fiatalember, kibélelve furcsa tapasztalatokkal, jelekkel – gyanakodva szondázza – az ötvenes-hatvanas éveket túlélt költőket. Valljuk bé, oka volt ennek. A klasszikusokkal, a két legfiatalabb klasszikussal, József Attilával és Radnótival szinte megszűntek a költők. Számomra nem, vagy alig léteztek a Tűz-táncosok, az 1958-ban rajként felrepült új költők, ma már alig van fogalmam, ki kicsoda a körülrajongott csapatból: Andrássy Lajos, Baranyi Ferenc csak miután Palócföld-főszerkesztő lett, Berkes Péter nem, Boda István nem, Csanády János, rémlik valami, de idézni aligha tudnám, Csepeli Szabó Béla (Szabó Béla, a csepeli költő?), Danyi Gyula nem, Hárs György (az intellektuális forradalmiság jellemezte, írja a zanzásított irodalomtörténet, hát lehet, hogy az jellemezte, de mi hosszasan fütyültünk az intellektuális forradalmiságra), Havas Ervin – nem tudom, ki volna, Garai Gábor, ilyes nevet azért ismer az ember, MSzMP-titkár, elnök az Írószövetségben, de van-e valaki, aki egy strófát felmondana ebéd előtt, egy Garai alkotta strófát?; Goór Imre nem, G. Szabó László nem, Kalász Márton, na őt tudom, a tűztáncolók nagy túlélője, Héra Zoltán, Ladányi Mihály, akinek megrágta az egér a lába ujját a csemődi pincében, és aki forradalmasította a hazai költészetet, meg is szívta rendesen, ahogy illik, Maróti Lajos, Mezei András a lobogó ősz művészhajával, ő is reformer volt, de nagyon, Papp Lászlót nem tudom, Pákolitz István rémlik, Nyerges András ma is aktív, bár nem költő, Simon Lajos – fogalmam nincs, Simor András – fogalmam nincs, Soós Zoltán írta a nagy Orenburg-eposzokat, ő a barátságos kőolajvezetékek Kossuth-díjas megéneklője, Ténagy Sándor – fogalmam nincs, végül Váci Mihály, aki a Nem elég című forradalmi csasztuska szerzője, amit talán ezerhatszáztizenkilencszer volt módom és alkalmam végigélvezni ifjúsági napokon, színpadi napokon, iskolanapokon, irodalmi napokon, ankétnapokon, Forradalmi Ifjúsági Napokon. Váci Mihály a halhatatlan nemelég-költő. Aztán mégis meghalt, amikor Vietnámba delegálta a magyar forradalmi költészetet. Kifejezett hiány volt Hanoiban a magyar lírából.

Nem ismertem, őszintén nem, a költészetét. Korosztályomat figyelem, hiába Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, az ember, aki fiatalember, kibélelve furcsa tapasztalatokkal, jelekkel – gyanakodva szondázza – az ötvenes-hatvanas éveket túlélt költőket. Valljuk bé, oka volt ennek. A klasszikusokkal, a két legfiatalabb klasszikussal, József Attilával és Radnótival szinte megszűntek a költők. Számomra nem, vagy alig léteztek a Tűz-táncosok, az 1958-ban rajként felrepült új költők, ma már alig van fogalmam, ki kicsoda a körülrajongott csapatból: Andrássy Lajos, Baranyi Ferenc csak miután Palócföld-főszerkesztő lett, Berkes Péter nem, Boda István nem, Csanády János, rémlik valami, de idézni aligha tudnám, Csepeli Szabó Béla (Szabó Béla, a csepeli költő?), Danyi Gyula nem, Hárs György (az intellektuális forradalmiság jellemezte, írja a zanzásított irodalomtörténet, hát lehet, hogy az jellemezte, de mi hosszasan fütyültünk az intellektuális forradalmiságra), Havas Ervin – nem tudom, ki volna, Garai Gábor, ilyes nevet azért ismer az ember, MSzMP-titkár, elnök az Írószövetségben, de van-e valaki, aki egy strófát felmondana ebéd előtt, egy Garai alkotta strófát?; Goór Imre nem, G. Szabó László nem, Kalász Márton, na őt tudom, a tűztáncolók nagy túlélője, Héra Zoltán, Ladányi Mihály, akinek megrágta az egér a lába ujját a csemődi pincében, és aki forradalmasította a hazai költészetet, meg is szívta rendesen, ahogy illik, Maróti Lajos, Mezei András a lobogó ősz művészhajával, ő is reformer volt, de nagyon, Papp Lászlót nem tudom, Pákolitz István rémlik, Nyerges András ma is aktív, bár nem költő, Simon Lajos – fogalmam nincs, Simor András – fogalmam nincs, Soós Zoltán írta a nagy Orenburg-eposzokat, ő a barátságos kőolajvezetékek Kossuth-díjas megéneklője, Ténagy Sándor – fogalmam nincs, végül Váci Mihály, aki a Nem elég című forradalmi csasztuska szerzője, amit talán ezerhatszáztizenkilencszer volt módom és alkalmam végigélvezni ifjúsági napokon, színpadi napokon, iskolanapokon, irodalmi napokon, ankétnapokon, Forradalmi Ifjúsági Napokon. Váci Mihály a halhatatlan nemelég-költő. Aztán mégis meghalt, amikor Vietnámba delegálta a magyar forradalmi költészetet. Kifejezett hiány volt Hanoiban a magyar lírából.

Bella az ELTÉn szerez diplomát, eztán népművelő, könyvtáros. Első kötete Szaggatott világ címmel jelenik meg 1966-ban, ezt több-kevesebb rendszerességgel követik verses munkái és műfordításai. Összegyűjtött versei 1999-ben jelentek meg Tudsz-e még világul? címmel. Két József Attila-díjat (1970, 1986), 2001-ben Kossuth-díjat kap. 2002-től tagja a Magyar Digitális Irodalmi Akadémiának. 2008-ban az Írószövetség alapított költői díjat a nevével. Bella-díj. "A gyerekeknek Áni Máni apukája, a fiataloknak Szeretkezéseink elmesélője, a Verskarácsony angyala, a közönségnek a költőember, fiatal kortársak mentora. Élő legenda volt, élő költő marad halála után." – olvasom valahol.

Én azért nem így. Lehetne így is, de nem így. A nyolcvanas évek végén (kilencvenesek elején?) fogok egy gesztust a Bajza utcában, a részeg Szervácot takarja be a mozdulat, a tekintet, védelmileg. Arra gondolok, Bella jó ember. Szervác eddigre valójában elvész, kipofozza magát az aktuális irodalmi tájból, terhére szinte minden korábbi barátjának, beledermedve a piros (kannás) nagyfröccsökbe, a kilátástalanságba, reménytelenségbe, beteges gyanakvásba. Hazakeveredve Bellát olvasok. Előbb a Szép versek, aztán könyvtár, aztán kölcsönkönyvek, a Tudsz-e még világul?, már megvan. Oda lehet fordulni, ha vershez akarunk fordulni. De akarunk-e?

 

 

 

Bella István, Székesfehérvár, 1940. augusztus 15. – 2006. április 20., költő. 

Díjai:
KISZ-díj (1969)
József Attila-díj (1970, 1986)
Déry Tibor-díj (1988)
Az Év Könyve (1988)
Magyar Művészetért Díj (1992)
A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994)
A Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség (1956) Nívódíja (1993, 1995, 1996)
Horizont-díj (1996)
Kossuth-díj (2001) 

Főbb művei:
Szaggatott virág (1966)
Az ifjúság múzeuma (1969)
Hetedik kavics (1975)
Igék és igák (1977)
A zöld pizsamabéka (1979) (gyerekversek)
Emberi délkörön (1982)
Az ég falára (1984) (válogatott versek)
Áni Máni naptára (1985) (gyerekversek)
Az arcom visszakérem (1987)
Sárkeresztúri ének (1989)
Arccal a földnek (1991)
Testamentom (1992) (válogatott versek)
A csodaszarvas (1996)
Szeretkezéseink (1996)
Ábel a sivatagban (1998)
Tudsz-e még világul? (1999) (összegyűjtött versek)
Áni Máni, a zoknihalász (2001) (gyerekversek)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.