Leütés 12. – Régi szép határok – Mányoki Endre tárcanovellája

"Ez az" – mutatott Francisci a hurokra, "itt volt a végállomás". Náluk laktam Pozsonyban, Peter műtermében repróztam éjszámra az egyetemi könyvtárból kinyert kora-avantgárd folyóiratokat. "A polgár gondolt egyet, és betujázott Bécsbe vacsorázni." Aznap este Jarka rántotthússal traktált, s mi tagadás, összevitatkoztunk. Hogy combból-é, tarjából vagy karajból, s ha úgy, hát részét képezi-e a csontozat a sültnek; klopfoljuk a húst avagy sem, de ha nem,  akkor előpuhítjuk-e fokhagymás-tejes áztatással? – ez esetben a panírból kimaradna az első tojásfürdő meg a lisztbunda... Én anyámat hoztam föl, ő meg ezt az elektricskát: hogy a pressburgerek már csak tudják.

Nem szépítem, dühített a legendás villamos. Ráadásul Jarka cseh származék, Peter meg hegyvidéki talján kétszilvafás – ezek nyomulnak szakácsatban, akik ha karmonádliba botlottak, menten megpárolták s kifőtt krumplival, knédlivel,  köménymagos párolt káposztával szédítették? Bécsi vacsora??? – naná! "Odígye villamos nach Wien, proszim a bilétákat!"

"Titokharisnya egyszer elindult gyalog a síneken" – mondja Peter a huroknál, amit javában benőtt a gyom –, "egy szál farmerban, köldökig kigombolt ingben,  kezében csehszlovák zászlóval." Titokharisnya mérnöknek tanult Prágában, de megjárta Moszkvát is; tévedésből ott akart doktorálni kompútertechnikából. Valahogy mégis hazakerült, "ahol az idők bolondlukából újra '68 szellői fújdogáltak bolondos költők és egyéb inzsenérek felé". A doktorandus úgy vélte, helyes, ha paradoxálja SZU-béli térélményét a honi valóval: benső tágasságát a künnső szűkséggel.

Titokharisnya igye Bécsbe; ő maga az utas és a villamos. Kezében picinyke állami zászlót lobogtatna, ha lobogna – de nem lobog; staniclipapírt ragasztottak a hurkapálcikára. Ő lőtte a májusi wurstliban, a munkásosztály nagy seregszemléjén, Verának, ki... Ideje árulkodni: Jozef Havlicsekből akként támadt Titokharisnya, hogy magyar leányba szerelmesedett. S mert világutazónak álcázta magát, vágyott arája méltán kérte: szerezne be néki nehány pár titokharisnyát (oly' lábtyűt, melyről viselője azt hiszi, nem látszik) a kerek világ valamely metropolisában.

"Fognak a sógorok csudálkozni, amikor becsilingelek az Opera elé" – múlatja az időt Havlicsek. Venne Verocskának vagy fél tucattal – ábrándozik. S hogy bevág egy valódi víner snícelt. Snyícelj i kampót, tolul orrába hirtelen a moszkvai menza szaga, nyelvére meg a kukoricadarába hentergetett tocsogós darálthús GRRR-íze; "volt pofájuk sniclinek nevezni!"

Halad a magányos karaván, által a paraván... "Hosszú, unalmas tavaszi gyermek" – idézhetné falsul a legnagyobb kamaszt Jozef Harisnya, ha helyette eszébe nem jutna egy másik sín: ami a Patriarsije prudi mentén szabott irányt villamosnak és sorsnak egyaránt; ott öntötte el az olajat Annuska, s vágta le a tramváj Mihail Alekszandrovics Berlioz fejét. Ott jelent meg Woland, a Messire, hogy móresre tanítsa Moszkvát, s horatiusi ligetébe invitálja a földi léttől elkínzott Mestert és Margaritát. '72-ben még megvolt a sín – úgy kétszáz méter hoszan. Pontosan az a kanyar, ahol a Tömegírnok gerince praktice is megroppant. Előtte s utána más Wolandok már fölszedték a vasat; ezt mintha komor mementóul hagyták volna...

"Memento Mori!" – kiabálta Havlicsek, a tévesen programozott számítógép, és csikorogva fékezett a kanyarban. "Memento Pronto!" – ordított a valótlan villamos vezetője, s oda-vissza kattogott a pályán. "Tényleg majdnem elért a határig. Ott aztán rálőtt a patrul; a kis lukas zászlót itt rámáztam a repróasztalon." Peter menni készült. "Most osztrák szakácsa van, tőle tanulta Jarka a víner snícelt" – már az ajtóból vigyorgott visza, és lerakott a küszöbre egy palack grinzingit.

Schengenen innen, Vasfüggönyön át: áldott '88, május, szabadság, nevetés. És víner snícel így is, úgy is...

Forrás: Artpool