Leütés 16. – A Mézcsöpp elszivárog – Mányoki Endre tárcanovellája
Régen, mikor még öreg voltam, felmásztam a csésze peremére – mondta Mauyori, s mintha kérdésre válaszolna: nem számít, hogy hallja-e valaki. Valaki mindig hallja.
Mész a létrán, s azt hiszed, fölfelé. Minden fok magasabban, mégis ugyanott. Néma pantomim a kapaszkodás.
Hol mézcsöpp ül a csésze peremén. Ez volt a létra, s a fokai kérdések. A mondat töredék, a kérdések álltak a levegőben.
Mikor kiültem a csésze peremére, elült a szél. Hatalmas csönd lett. A mozdulatok megszakadtak, mintha el se indultak volna.
A csöndben nincsen volna és nincsen megszakadt, mondta Mauyori. A csöndnek nincsen múltja. Semmi sem kezdődik és semmi sem ér véget. Minden van. Akár a fűszál odalent.
Kérdezd meg, emlékszik-e a táncra? A kínra, ami földre nyomta, s a mámorra: fölállni s leborulni újra.
A fűszál ekkor fűszál. Nem kín, nem mámor, nem emlék. Nem játszik és nem harcol, s ha közel hajolsz, hallod: nem ad ki hangokat sem.
A fűszál nem húr egy hangszeren. Hajlik, ha megérinted, eltörik, ha megroppantod. Ha követ raksz rá, kő alatt van.
Mauyori megérintette. Nem kellett mélyre lehajolnia, a csésze a földön hevert eldőlve. Pereméről a mézcsöpp elszivárgott.
Felállt a doktor, s körülnézett a csöndben. A csészét felemelte, ujját megmártotta a tovatűnt mézben. Szavakat írt kívül-belül a porcelánra:
Fény van, mikor a szél megáll. Nem vakító. Nem is borús. Sűrű és arany. Mézfény, melyben minden közel van. Egyformán közel.
Madarak állnak a levegőben, s látni, ahogy röpülnek. Állatok közelednek, noha nem moccannak. Lovak rohannak álltó helyükben, pillangók táncolnak mozdulatlan. Füstcsík feszül az állomás fölé.
A mézfényben a látható a láthatatlan, és a láthatatlan látható. A száguldás a lóban, a tánc a pillangóban, s a füstcsíkban a feszülés.
Az arany fényben minden önmaga. Nincsen tér és arány, ok és okozat, miért és hogyan. Ahogy illatban a virág, vágyban a test, úgy van a fényben a létezés.
A csöndben a fény időtlen pillanat. Öröknek tűnik, hiszen mozdulatlan. S egésznek, mert nincs kiterjedése.
A pillanat teljes és üres. Közel van benne minden, elérhetetlenül.
A pillanat testtelen gyönyör. Az élet hiánya a létezésben.
Mauyori, az atomredaktor, menni készült. Az üres findzsát zsebre tette, lehúzta a cipőjét s a pertliket, mint régen, összebogozta.
Feltámadt a szél, ahogy elindult Özépeletába. Lepke szállt a nyakba vetett csukákra, gyomok szúrták, fűszálak símogatták a talpát.
A levegőben, távol, madarak cikáztak. Sárga csikó legelt az ösvény mentén, csapzott nyakán végigfutott a remegés. Csak a füstcsík állt az égen mozdulatlan.
Régen, mikor már ifjú voltam, a Pándzsó ismét holdfényben úszott. Én a dombok gerincén vándoroltam Hangos-puszta felé, hol a verandán, mikor felébredek, Anita reggelit terít – mondja Mauyori, s mintha kérdésre válaszolna:
látom.
A szöveget Bora fotójának részleteivel illusztráltuk.
