Limlom

„Még valami fémholmi, esetleg, csókolom?” – kérdezi a kövér-borostás, akinek a társa már türelmetlenebb, a hitetlen-fajta. Emennek sokkal reménytelibben, ártatlanabbul csillog a szeme, nem az a fásult profi. A másik már félórával ezelőtt legyintgetett, aztán mi mindent hordtam ki nekik… Viszem ki diadallal az NDK-melegszendvicssütőt, amit a nagymamától örököltem. Alumínium, vagy alpakka, vagy mi a csoda. Aztán a hosszú, elnyújtott „Óóóó…”, a csalódás hangja, hozzá a lemondó grimasz. „Mi az, nem lesz jó?” „Á, kézcsóklom, hát micsináljak én ezzel?” Hogyhogy mit csináljon, hát, hát – de csak hápogni tudok. Aztán már viszem is vissza a szendvicssütőt, úgy fogom, mint egy csecsemőt, az orrom közben magasra felszegem – mi is jutott eszembe, hogy ki akarom dobni ezt a drága holmit? De a határozott kapucsapódás után öt perccel újra kint vagyok egy repedt vödörrel, amazok meg a szomszéd kupacnál.

Aranyszabály: ha egy halmot elhagysz, többé nem a tiéd. Az úri Budán komoly küzdelem bontakozik ki már a lomok kikészítése előtt: kincsekre számítanak a lomizók. A gazdagok bizonyára kidobják a megunt plazmatévét vagy az indukciós tűzhelyt is, ha az mégsem passzol színben a csempéhez. De ez csak mesebeli vágy, mint a Jézuska meg a Mikulás, a gazdagok is csak ócskaságoktól szabadulnak meg. A lomizás viszont szakma lett, vadászati tudományból hadászati. Nálunk már egy héttel a meghirdetett nagy nap előtt – ami idén államalapításunk hatodik napjára, augusztus 26-ára esett – kialakultak a hadállások. (Lám, a koronázás után István királyunknak is a lomtalanítás lehetett első dolga: tengernyi pogány holmit gyűjthettek be, faragott képeket, csontszellemeket, sámándobokat – talán akkor is mindenkinek ki kellett raknia a portája elé, aztán máglyák égtek mindenütt, végül felszentelték a halmok hűlt helyét.)

A hadállások azt jelentik, hogy a lomizók előre lefoglalják a leendő kupacok elképzelt helyét: a tűzcsapokra üzenetek, felségterület-kijelölő tárgyak kerülnek – ahhoz a kupachoz más már nem nyúlhat. A bokrok alján hálózsákban alszanak a felkészült kincsvadászok, hogy elsőnek csapjanak le a legjobb holmikra, vagy majd üzleteljenek a tulajdonosokkal, nincs-e valami féltve rejtegetett régiség, ami olyan jó, ócska és értékes, hogy egy efféle közös szemétkupacba ki sem raknák.

Kedveltem régen a lomtalanítást, amíg nem a szakmaiság és a verseny e magas fokán űzték, csak kóbor turkálók, vagy gyorsan mozgó cigánykaravánok grasszáltak az utcákon, nem beszélve a lelkes ipaművészekről, az újrahasznosítás-hívő bioanyukákról és -apukákról, az Opeljükre dísztárcsát keresőkről, a könyv- és egyetemi jegyzet-vadászokról, a Kocog és kidob elnevezésű társasjáték hiányos bábukészletét kiegészíteni vágyókról, vagy csak egyszerűen megszállott lomturistákról, akik vak-tyúk-is-talál-szemet alapon tényleg mindig találtak valamit. Mert egy időben csakugyan kincsekre lehetett lelni, kinek mi számított annak. Videókazettára felvett James Dean-film, lemezjátszó-cseretű és Koncz Zsuzsa-összes, konyhai robotgéphez tésztakeverő, a Gargantua és Pantagruel első teljes fordítása, duplaélű tanulókorcsolya és Latinovitstól a Verset mondok…

Úgy sejtem, a hajdani lomtalanítás a videómegosztók előképe volt. Mindenki beleadta a közösbe, amit jónak látott, nem csak hulladékot, értéket is, közkincset, hadd vigye-használja más, aki épp azt lájkolja. Sokszor furdal a lelkiismeret a Youtube-bal kapcsolatban – csak élvezkedem rajta, feltölteni meg bezzeg nem… Miközben mások a saját idejükből, hardware-ükből, software-ükből áldoznak a közért. Idén augusztus 26-án tehát úgy döntöttem, nem ülök tovább a fonottkosaras virágállványon, a csillogó vasalatú Davos szánkón, Zsilka János Szintaxis-jegyzetén, és a régi Skodában használt ülésmelegítőn – megosztom, vigyétek-vegyétek, barátaim, testvéreim, s kitettem végül a melegszendvicssütőt is, mert ha csak egy ember akad e városban, kit a melegszendvicssütőm tesz boldoggá, már megmentettem vele a lelkét, ha legalább egy órácskára is.