Rés a mennyezeten– Mányoki Endre tárcanovellája
Milyen kár, hogy Mauyori meghalt – mondta Mauyori, de le is zárta nyomban a diskurzust. – Ezer más dolgom is van. Például az a fekete lány.
Az a fekete lány meglepte. Miért olyan fontos magának az irodalom, kérdezte, de nem az órán vagy utána, hanem levélben. Noha hivatalos ügyeken kívül másról nem szokott levelezni a tanítványokkal. S még csak verset sem küldött, ami ellenben nem lett volna szokatlan. Levélben küldeni a verset, szinte titokban, óvatosan és röstelkedve. Festőnek nem, költőnek lenni mind szemérmes. Mintha az másféle vetkőzés volna.
Mauyori, aki közben meghalt, eltöprengett a kérdésen. Először inkább azon, vajon ő miért nem tette föl magának soha. Mert, hogy fontos, az tudható volt. Tudható? – maga a bizonyosság. Élete nulla-pontja. Null-ponti energia, valami tudomány–nem tudomány vitában olvasta, évekkel ezelőtt. Több jön ki hátul, mint amennyit elöl bepakoltak. Ennyit értett. Meg hogy ez ellentmond minden ismert törvénynek és szabálynak. Akár az irodalom. Bár szívesebben nevezem költészetnek, mondta Mauyori a fekete lánynak, aki mocorogni kezdett a levélben. Minden textus, melyben több az energia annál, amennyi a szerzőjétől származik, költészet. Hiszen a kel származéka; növekedés, gyarapodás. Emelkedés a fény felé. S ha kelt, bizony teremt, akár az Úr, aki ugye a semmiből… Mauyori itt elakadt. A semmiből az ember nem. Nem teremt életet. Magából igen. Örökít. Alakít. Formál.
Ezért hát a finom distinkció, az emberi csúsztatás? – nézett Mauyori a fekete lány szemébe. A kelt-ből költ, a költ-ből költészet. Kicsi hézag a teremtés és az alkotás közt. Mint a Sixtus mennyezetén a rés az Úr és Ádám ujjai között. Keskeny, de áthághatatlan mezsgye. A két kéz egymásra mutat, de már nem érintkezik. A teremtett levált a teremtőről. Már csak emlékezni, s emlékeztetni képes a lényegére. S hogy a hézagot – immár a még s a már közt – áthidalja, alkot. Ez a költészet.
A fekete lány – a levélben – pislogott. Farolni tetszik a tanár úrnak, mondta a tekintete. Értem én, hogy híd meg Sixtus, de hogy Önnek személyesen miért fontos, arra nem kaptam választ. Most a holt költőn volt a sor, hogy röstelkedjen. Hogy tehát egyedül, neki. De hát mi a különbség – egyén vagy közösség? A leláncoltat egyénként választják ki, egyként a sokból, egyénként taszigálják a fény felé és ki, a fénybe, egyénként éli meg a valóság másik dimenzióját, s egyénként tér is vissza. Miért? Maga sem tudja. Csak azt, hogy mondania kell. Beszámolni a fönti valóságról. A közösségnek, amelyből származik. Ahol rabként tartották, lekötözve, s hazudtak neki reggel, este, hazudtak képpel, hanggal, tűzzel, fallal, mozdulattal. S noha kiszabadult, a szabadságát már nem egyénként éli, hanem mint a közös szabadság hordozója.
A fekete lány – a levélben – a homlokát ráncolta. Mellé tetszik a tanár úrnak beszélni, mondta, hát hogyan közölhetne bármit a jóember, ha nincsenek rá szavai?
Még hogy nincsenek, hördült Mauyori, és rakta volna ki a fekete lány szűrét a levélből. De eszébe jutott, hányszor nem volt neki sem szava. Búcsúra, érkezésre, kérésre, köszönetre, de még az árnyékra sem, amit a fény a falára rajzolt. A képre, ami nem üveg, nem pohár, nem váza és nem virág. Nem voltak szavai se szerelemre, se csalásra. Hűségre sem, és szenvedélyre sem. Pedig ezek mind közeli dolgok. Itteniek, ebből a dimenzióból. Honnan lehetne szava a Holdra, a Napra, fára és víztükörre annak, aki a sötétségbe tér meg? De ha szava nincs is, nyelve van. Ezt kéne érteni, mondta a távolodó lánynak. Nyelv a szájban, hang a torokban. Üvölteni vagy énekelni. Van teste mozogni. Ujjai, mutogatni. Keze…
… amivel köveket üthet össze? Szikra, amiből tüzet csiholhat? Fa, amivel táplálhatja? Tárgyak, melyeket a láng elé rakhat, és a falra vetíti? S már kész is a hazugság – szólt vissza válla fölött a fekete lány. – Mire volt jó az egész hercehurca?
Mauyori nézte a távolodót. Mire is hát a hercehurca? Mire a hang, amiből beszéd lett, s a kép, amiből írás? Mivégre a nyelv, ami kép, beszéd és írás? Szavak, melyek mind valamit jelölnek, megneveznek, és a szavak rendje, ami csak sejtetés. Titok, mágia, ritmus, zene és szenvedély. A nyelv, ami az egyetlen közös. Közös tapasztalat, emlékezet. Nyelv, amit a visszatérő megtanulhat, és az ott maradó megérthet. Nyelv, amiben fölismeri egymást minden ember. S mint a betűben a képet, a szóban a hangot, a nyelvben föllelheti mindazt, amit elveszített vagy sohasem birtokolt. Születhet benne fény, ha ő csak a tűz lángját látja is. És nézheti a Napot, a Holdat, ha kőboltozat alatt él, sötétben, akkor is. A nyelv szava a kél is, a kelt is, a költő is. Maga a költészet is. A nyelv az út a már nem és a még nem között, Isten és Ádám ujja közt. Betölteni a rést se tudja, de a szakadékot is áthidalja. Teremteni általa? – képtelenség. De alkotni vele, és formálni őt lehet.
Miért fontos nekem az irodalom? – ez volt a kérdése. Mert nem nekem fontos - ez a válaszom. Hanem nekünk. Neked, mondta volna a fekete lánynak, de az akkor már a hátát se mutatta. Kitűnt a levélből. Túlment a horizonton. Milyen kár, mondta Mauyori, a halott tanító. És lezárta a félbement diskurzust. Volt dolga elég.
