Csonkasága sem
A számítógép előtt ülök, a zöld tea tiaminja éppen olyan mennyiségben halmozódott fel a szervezetemben, hogy tíz perc múlva mozdulni legyen kénytelen a test, éppen akkor, mielőtt még két értékelhető mondatot leírhatnék. Bezárok néhány ablakot: nem, igen, mégsem, igen, ok, kihagy. Megtisztítom a teret, az asztalt, ahol dolgozom. Félbehagyok egy lezárhatatlan beszélgetést a Facebookon, a posztmodern idők naprakész krónikájában, ahol kamaszok élik érzelmi életük egyre súlyosbodó részét. Egyikük arra biztat, lájkoljam, mert különben depis lesz. Megteszem, lássa, hogy szeretem, úgy, ahogy gépen keresztül senkit még soha, nyilvánosan, de nem visszavonhatatlanul. Aztán tálcára kattintom a Skype-ot, elrejtőzöm, mintha a láthatatlanság biztonságot nyújtana a digitális önkény ellen, hogy folyton jelen kell lennem.
Majdnem egyedül vagyok, már csak a levelezőprogram ikonja jelenik meg percenként a jobb alsó sarokban. A piros boríték elhiteti, hogy megkönnyíti az utat a postaládáig, miközben íróasztalomra tolakodik, akár egy túlbuzgó postás, aki soha nem áll meg a küszöbön. Ez is gyávaság, félek nem naprakész lenni, lemaradni, elkésni, ezért feladom az önállóságot, leszűkítem, vagy talán felszámolom a teret, ahol létezem. Alkut kötök, kitárom a postás előtt az ajtót, tegye csak az asztalra a levelet, és már soha nem tudom azt mondani neki, hogy meggondoltam magam, és kérem, ott van az a piros fémdoboz a bejáratnál, oda tessék.
Megcsörren a telefon, megnyugszom, látom, csak esemes, nem a finom női kéz nyomja a csengőt, nem ő gyűri nyolcrét hajtva a lepedő nagyságú irodalmi lapot a ládába, ahonnan valójában egy kávéra sem lehet elcsábítani. Mert ma már ritkán csábítható szavakkal egy nő, főleg, ha üzenete is van, csak a lájkra bukik, a vagány profilképre, egy-két bájos esemesre, amire a legváratlanabb pillanatokban válaszol, amikor éppen azon a két mondaton dolgozom, amely a zöld tea és a pisilés közt a nap fénypontjának ígérkezik.
Öt napja nem láttam embert, csak bélyegképeket, avatarokat és ablak nagyságúra zsugorított portrékat, a néha megelevenedő hangjukkal, ritkán videóval, lassítva mozgó arccal, szaggatott kézmozdulatokkal, de soha sem közel. Miközben itt vannak az asztalomon, néha elfektetem képüket az ikonok között, és azt mondom: de jó, hogy találkoztunk. Pedig éppen ezeket a beszélgetéseket kerülöm, bár látom tekintetüket, melyek fölött ketyeg az óra, és ha már telik az idő, nem mernek elcsendesülni, hallgatni, rágyújtani sem, nem veregethetjük meg egymás vállát, nem kacsinthatunk egymásra, ahogy férfiak között ma módi, és át sem ölelhetjük, ahogy ma már nem az.
Adyról írok éppen, azaz csak írnék, azt a két fontos mondatot, amelyre a lényegtelen ötszáz építhető, hogy milyen csonka ma a fájl, minden egész becsomagolva és részekre osztva, minden figyelem darabokban. De a Kocsi-út az éjszakában is feldühít, mert itt már a csonkaságról is csak a maga töredezettségében lehet beszélni, fel-felugró ablakokkal. Ma már felmérhetetlen a hiány, éppen a felmérésére jutó idő hiánya miatt. Ma leírni és olvasni is csak két tökéletes, egyszerű mondatot lehet, természetes stimulánsokkal, villódzó felületekkel, ahol a szekerek helyett futó programok ablakain csak a feledés fénye szűrődik be néha, mert nincs is már út, ahol az a kocsi száguldhatna, de sötétség annál több. Nagyon távoli sötétség, bezárható és kattintásra megszakadó beszélgetésekkel, ám azok közül is csak az lehet mély és fontos, amelyet egy zöld tea teljességet kínáló pillanatában önmagunkkal folytatunk.
