Tűz-tánc
A Tűz-tánc című versantológia a kommunista költészet ifjúsági sarokköve, a Kádár-Aczél éra első jelentős lírai sóhaja. 1958 decemberében jelenik meg. A kötetből a fiatal baloldali költőnemzedék dugja be ormányát abban a hitben, hogy nem csak a szocializmus építését, de a kommunizmusét is lírai salakblokkokkal erősítik. Tervük szerint eltörlik a bolsevizmus moszkvai hibáit, Rákosit, Rajkot, Recsket, hogy csak az r-betűs vezérmotívumokat említsem, de ugyanakkor eltörlik a bűnös, véres ellenforradalmi ötvenhatot is. Mindezt abban a hitben, hogy a megújuló szocialista költészet megreformálja az általánosan mocskos közállapotokat.
Tömören fogalmazva, ez nem jött be. Bővítve: ma már az is komikusnak tűnik, hogy egy antológiával, az antológia lelkes, hittel és tűzzel teli szerzői résmentesen lefedik az országot, körbezarándokolják az utolsó négyzetmétereket, tanyáról tanyára járnak, terjesztik a hitet, olvassák a költeményeket.
Mindeközben az ország mindenből kiiktatott polgári, ahhoz közeli, de nem leninista elitje éppen berendezkedik a visszatérés reménye nélkül a határtól nyugatra. Nem csak az értelmiség. A szakmunkások, a mérnökök, még a labdarúgók is. Mindeközben Kádár börtöneiben – a megújítás szándékával – folytatódnak az akasztások.
Az antológia lírai-baloldali válasz az 1956-os forradalomra. szerzői, szerkesztői a legendás Tűz-tánc nemzedék.
A cím Garai Gábor ötlete. "Engem oda Garai Gábor és Váci Mihály vittek be. Ők voltak a Tűztánc legmarkánsabb képviselői" – emlékezik 45 évvel később Mezei András. A kötet 1958 decemberében jelenik meg, Darázs Endre, Györe Imre és Imre Katalin szerkesztésében.
Nézzük, kire emlékszünk, ha nem is volnánk a költészet felkentjei:
Az antológia költői, szerkesztői:
Andrássy Lajos – nem tudom, fogalmam nincs.
Baranyi Ferenc – őt ismerem, opera-szakértő, költő, személyesen is, a Palócföld főszerkesztője egy időben, ki ne felejtsem a Bőségből.
Berkes Péter – nem tudom. Tán csak nem a volt gyerekszínész, ma zenész, apja?
Boda István – a névre sem emlékszem.
Csanády János – ó, Csanády nagy ember, nagy hivatalos ember.
Csepeli Szabó Béla – ha Csepeli, akkor – vélhetően – munkásköltő.
Danyi Gyula – nem tudom.
Darázs Endre (szerkesztő) – nem ragadt meg egyetlen költeménye sem a fejembe, csak a név.
Hárs György – Hárs elvtárs is nagy elvtárs volt, ha nem emlékszem rosszul, szovjet költők fordításával telt az élete, így maradt meg: „fordította Hárs György”.
Havas Ervin – nem tudom.
Garai Gábor – Kossuth díj, Látóhatár főszerkesztő (ez egy remek lap volt), halál a bolondokházában. Költőnek nem könnyű. Úgy sem, ha néhányszor az Írószövetség első emberének választották.
Goór Imre – nem tudom.
G. Szabó László – őt sem. Cs. Szabót ismerek.
Györe Imre (szerkesztő) – nemrég halt meg, JA-díjas. Ezt olvasom róla: „egész életében az eszmék, elvek, értékek és normák vezették”. És hogy küzdött a részvétlenséggel, az érdektelenséggel. És hogy nem biztatta senki. Az a kor elmúlt.
Imre Katalin (szerkesztő) – nem tudom. Valami köze volna tán Imre Flórához? Utánanézni.
Kalász Márton – valami csoda folytán a víz tetején maradt.
Héra Zoltán – nem tudom.
Ladányi Mihály – lenyomták, nem kellett a Ladányi-féle szókimondó reform, költészetben is inkább a ködösítés, a lózungok. A csemői birtokon itta magát halálra jó csemői borral. http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4605
Maróti Lajos – regényeire emlékszem.
Mezei András – lobogó fehér haj, lázadó tekintet, ennyi.
Papp László – nem tudom.
Pákolitz István – költőként nemigen, a Jelenkor főszerkesztőjeként maradt meg, és talán az, hogy jókat mondanak róla hajdani szerkesztőtársai.
Nyerges András – nem maradt költő, ma regényíró. http://www.irodalmijelen.hu/node/8160
Simon Lajos – nem tudom.
Simor András – nem tudom.
Soós Zoltán – Soós elvtárs az orenburgi Béke és Barátság gázvezetékek nagy megéneklője, az olajipar költője, a kommunista eposz reformere (a másik nagy, hasonló kvalitásokkal rendelkező reformer: Gyurkovics Tibor, sokat tanulhattak volna egymástól).
Ténagy Sándor – nem tudom.
Váci Mihály – a „Nem elég!” című általános iskolai szavalóversenyek sztárja, aki Hanoiba utazott meghalni az Írószövetség költségén, hogy a neve örökre összeforrjon Hó apóéval. Megtörtént.
