Kétszer a folyóba
Nyitva a poros irattartó, hajdanában fontos, azóta idejétmúlt leveleket, feljegyzéseket találok. Megfeledkezünk történésekről, hol szándékosan, hol érdektelenségük okán. Elfelejtünk ezt-azt, mert baromság, mert nevetséges, mert ismertük a történet szereplőit, soha nem adtunk hitelt nekik, soha nem érdekelt igazán a kapcsolódó parádé.
Annak idején én is elképedek és megírom a magamét egy vidéki hetilapban a Dénes János által igényelt akasztásokról. Hogy előbb talán ideológiailag kellene meghatározni az akasztandókat -től, -ig. Hogy talán maximálni kellene az akasztottak számát, mert a zöldek háborognak, ha a megcsappant erdőterületet kivágatja az Antall-kormány az X számú akasztófa kedvéért. (Emlékeztető lábjegyzet: 1991. nov. 13. Dénes János független képviselő az Országgyűlésben Marosán György és társai felakasztását követeli.) Találjunk egyszerűbb megoldásokat. Pl. Pinochet vulkánba dobatta az ellenzéket, de mi, működő tűzhányó híján is találhatunk olcsó változatot. Csak jó szándék kell, rátermettség, a magyar nép iránti elkötelezettség. Ezt írom. Cifrázom, tele vagyok ötlettel, az elképedéssel párosul a rémület, mi következik az országban, mi következik most. Sorozat, a címe: Akasztásügyi kérdésfércek. Elő kellene keresni, de ki tudja, hol találhatók ma már, melyik szakadt floppyn.
Az első két anyag szépen lejön. Semmi gond. Aztán érkezik a főszerkesztő levele: „Akkora botrány keletkezett az akasztásügyi fércekből, hogy párját ritkítja. Az MDF-esek magukra ismertek benne, majdnem megvertek. Pártgyűlésen követelték, követelik, a lap határolja el magát a cikktől, tőled, de még anyádtól is. A fogalmazványt átnyújtották, hogy közöljem.
Majd leváltatnak. Képviselőtestület elé viszik az ügyet. Kikötésük, hogy tőled nem jelenhet meg a lapban írás. SZDSZ-bérenc vagy, aláásod az MDF erkölcsi megítélését, egy mocsok, amit írtál. Legnagyobb sajnálatomra Soós-mester visszakövetelte valamennyi kéziratát, mert nem akar olyan lapban publikálni, ahol te megjelensz. Ezt a borzalmas vérveszteséget nehéz lesz kihevernünk a közeljövőben, érdemi pótlásra nem is gondolhatunk.
A helyi kormánypárt így gondolja a sajtószabadságot. Úgyhogy hasznunkra válna, ha szerdára írnál egy aktuális kérdésfércet a sajtószabadság onagyi értelmezéséről.” Plusz a főszerkesztő aláírása.
A kinyomtatott levél (kilenc tű, Epson, a korszak sztárnyomtatója) alatt ott a csodálkozó válasz: „Kedves Főszerkesztőm! Kettőt gondolok a kérdésfércek keltette botrány kapcsán. Először is: a lapot jól el kell adni egy kisvárosban, előfeltétele, szeressék és utálják a benne megjelenő írásokat. Egyik fele utálja, a másik szeresse, vásárolja mindkettő.
Másodszor: a Városod – bárhogyan szépítjük és szeretjük – a mocsár széle. Még nem Mezőhegyes, de majdnem. Konfrontálódni anélkül, hogy megerősödött volna a lap, hát, legalábbis nem tanácsos. Ha így van, akkor figyelembe kell venned bizonyos szempontokat. A butaság és a mocsárszél legjellemzőbb tulajdonsága a hiperérzékenységgel társuló öntudat. Ha az önkormányzati urak úgy gondolják és azt nyilatkozzák, ők mentik meg a magyar hazát, ezen tilos nevetned, és olyan publicisztikát sem hozhatsz, amiben a hasát fogja a szerző a kinyilatkoztatás kapcsán. Tiszta, nem?
Mindezzel együtt nem szívesen okoznék neked gondot sem a lapnál, sem a városban. Ráadásul – ha nem értem félre –, a Hivatal pénzeli a lapot? Ha így van, nem jól van. De ha mégis tételes elszámolásra kényszerülnél a tárcáimmal, még mindig ott a válasz, az erotikus folytatásoknál (szex a köbökön) leállíttattad a Három kisvárosi kurvát, mert te szem előtt tartod a keresztény ember érzékenységét, a magyar ember szemérmét stb. (Nem így történt, de mindegy, mondd csak.) Ha valóban szőnyegszélre állítanak, mondj, amit akarsz. Hivatkozz a Kádár-rezsim alatti partizánvoltomra, több évtizedes közös ellenálló múltra. Hehe.”
A rendszerváltás környéke könnyen feledhető konkrét eseményeivel – ennyi.
Az ember, aki végigélte, azt gondolná, kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba, kétszer nem robbantjuk ugyanazt a gránátot. Amit egyszer végigjátszottunk, ne játsszuk újra. Kényszerű, fárasztó ismétlődései nélkül is elég rövid az élet.
Pedig a mellékelt ábra azt mutatja, ugyanaz a nő jött vissza (mindig ugyanaz a nő készül vissza, minthogy örökké őt vágyjuk), akitől egyszer, ha nehezen is, de megszabadultunk. Haját ugyan átfestette, körmei rendben, a smink is változott, orcáján az ifjúság bája, de ha megszólal, szájából a régi nő recsegő nótája hallható. Lehet, az elhajtott másik az anyja volt. Akkor pedig jól nézünk ki, ő is visszaoldalog, bemászik a szabad ágyba, marcangolós szájával megtép bennünket a legérzékenyebb pontokon, hiába menekülnénk.
