Leütés 8. – Helybőltávol – Mányoki Endre tárcanovellája

Egész álló nap. Jövet a metrón bizonyára Parrag Lacival álmodtam, Ligettel, a „Kétuccával", a hosszú nekifutóval a plakátfestő háza oldalában, ahol a versenyek zajlottak. Guszti meg én nem szerettük a helybőltávolt; neki a „magas", nekem a „távol" állt jobban, de a Parrag Laci rendre úgy intézte, hogy azt játsszuk. Ő tudta, miért – abban sem nyert soha.

Az álomnak, ha az volt, elméletileg jól kellett volna jönnie; az a kert olyan volt. Mindenki tudja, milyen. Mégis rosszul vagyok a szótól, zakatol bennem, mint a "Sej, haj gitár, szakadjon a húr, húr, húr", ráz a hideg tőle, fáj a gyomrom, a szemem, böfögök, fázom, belül. Talán mert írnom kéne. Miklósról. Mészöly 70 lesz januárban, kéziratos könyvet kap ajándékba, abba kéne valami írás róla, neki. Holnapra.

Állok a Moszkván, kora este. Claire-t anno a kapuban leráztam. Indultam volna föl, az üres lakásba kirámolni a táskagépet... De inkább menekültem. Órákon át.

Szabadulnék innen is, de hová? – a bolyongás kimerített, s a pénzem, ha volt, erre ment el, erre a remegésre. Majdnem ismerős állapot. Ha van még állapot, ami nem ismerős.

Kibékülök egy paddal, kívül a tolongáson. Végtére ez is mulatság: nézni magamat bent, az üvegfalon túl, ahogy furakszom, neki a luknak, a tömegemmel: öreg vagyok és fiatal, hivatalnok, melós, anarchista festő, éltes díszdoktor; "egyemista"...

Amikor észreveszem a párnát. Szív alakú, piros gyerekpárna. Ez volt az! – de hogy mért mondom hangosan, nem tudom. S hogy miért kelek föl és indulok a férfi után, azt sem. Helybőltávol. Megint rosszkor jön a szó, megszédülök, mint ő...

Keresztúrról jöttem, reggel, a gyerekektől. Az expressz 61-es megállt a Fehér útnál, nem tudott kifordulni. Fölriadtam a lóalvásból. Szemközt a telep egyik konténerkukáját alacsony, negyvenes, cinege figura vallatta. Tornacipő, kék mackónadrág. Spiccen állt egy banánosládán, sárga jakója deréktól eltűnt a bányában. Bal kezével a rongyos gumiszegélybe kapaszkodott, a könyökén koszosfehér nejlonszatyor fityegett, üresen; aznap az első turnéja lehetett.

Egyszerre fölmerült. Tántorgott kicsit, tántorgott tovább. Leszédült a ládáról, karjáról lerepült a zacskó. Hagyta, hogy a lába elvigye a padig. Megtámaszkodott, leült. A szív alakú, piros gyerekpárnát magához szorította. Aztán ráhajolt, eldőlt, hanyatt, és föltartott kezekkel nézte. Visszahúzta, arcához szorította, a térdét fölvonta, ringatózott... Befordultunk a végállomásra.

Ez volt az a párna, tudom.

Cinege a hatosra vár. A fehér szatyor, degeszre tömve, a lába előtt hever a sárban. A sárga jakó bal zsebéből műanyag csutora lóg ki: gyerekszaxofon. Fölszállunk, leülök vele szemben. Bámulom az ölében a párnát, de mintha semmi köze nem volna hozzá.

– Minden harminc forint. – Észrevette, hogy nézem. Megnyitja a zacskót.

– Nesze, vidd el a gyerekednek. Szülinapra. Vadi új, mi?

Barna műbőr ET-t szed elő, csak a bal szeme hiányzik.

– Félreteszed. A karácsony is itt van a nyakunkon.

– Nincs pénzem.

– De van – mondja. – Az ilyeneknek mindig van.

Nem tudok vitatkozni, rám jön a helybőltávol, émelygek.

– Az a párna...

– Nem eladó.

Kinéz az ablakon. Keze a szíven lassan összefonódik.

– Rajta alszom.

Hallgatunk. Ostoba helyzet. A Margit-hídon aztán rámnevet.

– Mondj egy sort!

– Milyen sort?

– Mindegy. Mondj egy sort!

Elég hülyén nézhetek ki, mert a belső zsebébe kotor, kivesz egy újságot. Óvatosan széthajtogatja.

– Perjés – Bárczi – Kotanek... Látod? – valami régi sportrovat villan meg az orrom előtt. Világos!

– Varga – Albert – Fenyvesi!

– Jobbat!

– Zámbó – Dunai II – Bene.

– Piti. És nem sor.

– Oké, akkor figyelj: Szenczi – Molnár – Albert.

Összerándul. Mintha a nyaka homokban forogna, úgy fordítja el tőlem a fejét; érzem, ahogy csikorog. Az alsó ajkát rágva bámul kifelé. Aztán lassan lehajol, kezdi a párnát a zacskóba gyömöszölni. Fölnéz, a homloka ráncos. Végre elmosolyodik.

– Nem is rossz. És melyik poszton játszott?

– Játszott... Ők játszott – bólintok eltűnődve. – Kulcsjátékos... valami efféle.

Nem nézek rá. A cipőmet igazgatom, mintha kímélni akarnám a szatyrot. Cinege zsolozsmázik:

– "Benned a Cél és nálad a Kulcs...", nemdebár?

Vagy bólintok, vagy remeg a fejem. "Ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak..." – hallom, vagy mondom?

A szemét összehúzza, vizsgál. Felsóhajt.

– Na, mondd már az őszintét: mi a jó sor?

Nincs több kibúvó. Nincs menekvés. Rávigyorgok.

– Naná, hogy a Lazsányi – Törőcsik – Mányoki!

– KSI?

– Nem,BVSC.lfi.

– Balszélső...

– És te?

– És én. MÁV DAC. Felnőtt.

Hirtelen föláll, összefogja a szatyor száját, rohan a peronra. Ki tudja, miért, futok én is. A piros lámpa berreg, berakom a lábam az ajtóba, leugrik. Kihajolok, „Helybőltávol" – akarom mondani, jó hangosan, de halkan sem megy. A villamos lassan gyorsít. Cinege futásnak ered, „Kapd el!" – kiáltja, és azzal a mozdulattal, amivel kirántotta, dobja föl a kezembe a párnát. Messze járunk már; de még mindig hallom, ahogy üvöltve bemutatkozik:

– A center, apa, az a játékos!