Szécsi Noémi: Nyughatatlanok (részlet)

ELŐHANG

A szekercét markoló hatalmas alak egy sárguló lapulevélbe törölte a véres szerszámot, de aztán mégis ledobta a fűbe. Az ingmellek hófehéren világítottak a szürkületben. A férfi gyorsan munkához látott, hiszen észrevette, hogy a nyakfodrok bordóra színeződtek, viszont az ezüstgombos kabátkák még menthetők.

Nekitérdelt a holttesteknek, de a fej nélküli asszony acélszín bársonymentéjére vér és húspép fröccsent, nem érte meg bajlódni vele. Határozott mozdulattal leszakította a filigrán aranyláncon lógó apró órát. Az asszony ujja valósággal rádagadt a jegygyűrűre. Csak úgy bírta lehúzni, hogy eltörte a gyűrűsujjat.

Utánanézett a tovagurult fejnek, hogy lóg-e a fülében fülbevaló. Mikor ilyet nem látott, szerzeményeit tarisznyájába gyömöszölte, és a lány testét a szoknyájánál megmarkolva húzta közelebb magához. Bosszankodott, hogy a fokos szinte az arcbőrbe passzírozta a fülbevalókat, a függők el is formátlanodtak, több helyen eltörtek. Nem vesződött velük, de már ezzel az ingerültséggel fogott hozzá a pici gombokhoz.
Azokhoz sem volt több türelme, így odaintette a faragott nagykapu előtt őrködő báránykucsmás fiút. Neki talán nincs olyan felrepedezett bőrű, ormótlan lapátkeze, jobban elboldogul az efféle babramunkával.

Bocskoros lábával alányúlt az egyszerűbben öltözött középkorú nők holttestének, a hátukra fordította őket. A hason fekvéstől kifordult belük csupa sár lett a kocsiút porától, indigókék háziruhájukat feketére áztatta a sötétpiros vér. A férfi egyet még haragosan beléjük rúgott, aztán engedelmeskedett az épületből kiszűrődő hangok hívásának.

A bejárathoz vezető kikövezett úton elroppantott gerincű, hónapos macskakölykök tetemei hevertek szétszórva. Úgy négy-öt cirmos, a nők éppen azokat etették, amikor rajtuk ütöttek. A férfi nem állta meg, hogy fel ne rúgja a földre tett, tejjel teletöltött cseréptálat, mielőtt átlépett a küszöbön.

A puritán berendezésű házban, eltérően a hasonló épületektől, nem kő-, hanem csupán falépcső vezetett fel az emeletre, ahonnan a zajok érkeztek.

Az emeleten többen egy sikítva menekülő ötévesforma gyermeket űztek-hajtottak a folyosókon, aki „nagyapát” hívta segítségül. Az ősz aggastyán cifra mahagóni karosszékében ücsörgött ernyedten négy fokosos embertől körülvéve. Vérző feje, orra árulkodott róla, hogy már verték, de egyelőre nem kívánták megölni. Gyenge, reszketeg, homályos tekintetű öregembernek látszott, aki már nem fordulhat ellenük. Csak ruházata, gyűrűs keze tanúskodott hatalmáról, előkelőségéről. Orei mohón figyelték ezt a pecsétgyűrűs kezet.

A kinti öldöklésből visszatérő tagbaszakadt férfit vezérnek kijáró alázattal fogadták a bentiek. Mintegy húszan lehettek, mind markos, nagydarab, csupa szőr férfiak. Ki-ki kaszát, fejszét, vasbuzogányt vagy pörölyt tartott a kezében. A kést mindegyik az övére fűzött bőrtokban hozta magával.

A vezér megzengette öblös hangját, röviden összefoglalta az udvaron történteket, emberei a kezükben fogott alkalmatosságot meglendítve hurráztak. Vezényszavak is elhangoztak, hogy kik tartoznak az udvaron, kik az épületben folytatni az ígéretesen megkezdett támadást. Aztán mindenki visszatért az őrhelyére.

Egyszerre egy karcsú, húsz év körüli fiatalember csapta ki a könyvtárszoba mindeddig titkos rejtekajtaját. Világos, hullámos haját a fejére tapasztotta az izzadság. Kurta kardot markolt, azzal hadonászott.

– Hát így bántok azokkal, kik mindig csak a jót tették veletek? – kérdezte először békülékenyen. Aztán válasz híján hangnemet váltott:

– Szörnyetegek! Beszennyeztétek anyámat, nőtestvéremet!

Az óriás előbb tagadólag megrázta a fejét, és csak azután törte be az ifjú koponyáját a mellette álló kezéből kivett vasbuzogánnyal. Sem akkora lendület nem kellett hozzá, mint az anyja, sem annyi csapás, mint a nővére megöléséhez. Elég volt meglegyinteni a fiút, és már vége is lett. A meredek falépcsőre rogyott le. Sűrű, szürke agyveleje az egyik lépcsőfokra loccsant ki, amelyhez az esés következtében hozzákoppant a feje.

Hárman szökkentek át a teste felett, hogy felemelt fokossal végigjárják a rejtett folyosót. A csigalépcső kanyargását követve a padláson bukkantak ki, asztalnyi pókhálók és ujjnyi vastag portól fedett, felismerhetetlen tárgyak között. Az egyikük mindenre rávágott, ami csak akkora volt is, mint egy macska, de alig valami volt annál nagyobb. A portyázók a padlásfeljárón ereszkedtek le az emeleti nagyterembe, és ezzel visszatértek kiindulópontjukra, hiszen a nagylépcsőházból jobbra az aggastyán könyvtárszobája, balra a családi ebédlőnek használt terem nyílt, tele a fosztogatók számára ingerlő ezüst- és rézneművel.

Mire a fokost lengető három ember visszaért, a többiek már a kicsit is elcsípték. Az egyik paraszt megmarkolta a gyermek nyakbőrét, majd csuklójára tekerte hosszúra hagyott, mogyoróbarna fürtjeit. A kisgyerek úgy sivalkodott, mint egy kismalac. Pirospozsgás arcocskáján megfeszült a bőr, és amint újabb vonításra nyitotta volna rózsabimbó-ajkait, az egyik fegyveres pálinkát töltött bele. Az ijedt gyerek fulladozva nyeldekelte a szeszt, elhallgatott, majd amikor ismét a szájához emelték a kulacsot, már maga kortyolt bele. A támadók röhögése közepette addig itta, amíg csak hagyták neki. Ki is dőlt rövidesen. Mire az öreg karját hátrakötötték, hogy ne mocorogjon, a kisgyerek a földön hevert magatehetetlenül. Ahogyan hálóingje felgyűrődött, kilátszott menekülés közben összevissza ütött-vert térde. Az egyik ember újra csak a nyakbőrénél fogta meg, akárcsak a kölyökkutyákat, és betaszította a sarokba. Nem vele volt dolguk: a szüleit várták.

Az épületet kastélynak túlzás lett volna nevezni, de négy bejárattal bírt, és egyikük, aki ismerte a járást, ajtónként két-két embert állított. A többiek még mindig a szobákat kutatták át, de nem fosztogattak. Nem akartak őrt álló társaikban nyugtalanságot kelteni. Egyedül ehhez a szabályhoz tartották magukat. De azok még így is szenvedtek tehetetlenségükben. Az különösen bosszantó lehetett, hogy a szarvastrófea alatt két vadászfegyvernek csak hűlt helyét találták. A másik kettőhöz pedig az itt lakók nem hagytak golyót vagy puskaport. Ha hagytak volna, akkor sem bírta volna senki sem megtölteni.

Az öreg ismét kapott a fejére egy furkóval. Meg sem szólalt volna, de egy, a szekreterről felkapott csipkés-címeres zsebkendővel sietve betömték a száját. Azt figyelték lélegzet-visszafojtva, merről hallanak lépteket. Még heten hiányoztak. Nem nyelhette el őket a föld.

A terebélyes, de csupán egyemeletes épület kis fennsíkon ült, lábánál kezdődött az erdő. Sziklás, gyors folyású patak hasította ketté az udvart, az azon lefektetett deszkapallón gördült végig a kocsi, ha az udvarba kanyarodott. Már ha vállalkozott az ide vezető a rázós, kanyargós útra. A szerpentinek miatt a lovak ugyanúgy nem szerettek idejönni, mint a kocsisok.

Egy idő után különös unalom szállta meg a behatolókat. A lányok-asszonyok sikoltozása, a visítozó gyermek pezsgésben tartotta a vérüket. A nők halálával és a gyermek kidőltével csendesség lett. Némelyikük józanodni kezdett.

A vezéralak most látta jónak a gyújtogatás lehetőségét elővezetni. Akkor azok is bennégnek, akik most biztos helyen hiszik magukat.

Ettől mindenki felélénkült. Néhányan bánni kezdték, hogy minden nőt megöltek, még az eddig fellelt legfiatalabbat is, aki harmincnál bizonyosan nem lehetett több. A helyzet valóságától elrugaszkodva az egyikük azt taglalta, hogy lám, micsoda villámokat szór a fiatalasszony szeme, amikor az ügyetlen nőcseléddel veszekedik. Ugyanő vélte tudni, hogy ha heten még élnek, akkor abból legalább kettő-három némber. Feleségek, idegen asszonyok. Azok sem öregek.

Így ábrándoztak unalmukban. Összerezzentek a kutyanyüszítésre, hiszen úgy tudták, ők maguk verték agyon mindegyiket. Ne ugassanak, ne harapjanak, ne lefetyeljék a kiontott vért. Hárman fegyverre kaptak, megindultak kifelé, nehogy az udvaron át szökjön a hét hiányzó halálraítélt.

Egyet fordultak, és már jöttek is vissza. Az odakinn tétlenkedő sihedert utasították, hogy vegye el a szépen ápolt, jól táplált, vastag bundájú hegyi pásztorkutya kedvét az ugatástól. A kutya a gazdáját gyászolva nyüszített a kapuban. Négy dobásból egy fejen is találta, és az állat a gyászdala kellős közepén terült el a kerítés tövében.

Csak a kutya sír utánuk, mondta az egyik szőrmellényes, és belevágta fokosát a lépcsőfordulóban felakasztott olajfestménybe. A kép az öreget ábrázolta nyalka ifjú korában, aranygombos egyenruhában. A vászon a festett alak orrától a gyomráig felhasadt, s mintha csak megelevenedne és rátámadna, elrugaszkodott a faltól és beterítette a támadóját.

Ezen senki sem rendült meg, csak a zajra kapták fel a fejüket. Társuk pedig komótosan kikászálódott a vászon alól, és minden különösebb átmenet nélkül kezdte felhasogatni a képkeretet. Egy másik szó nélkül odalépett, és ebből a fából is ugyanúgy megrakta a tüzet, mint mindennap az erdőn. Egy faragott lépcsőkorlátot is levertek, felaprítottak.

A száraz fa gyorsan lángra kapott, de a viaszolás miatt füstösen égett. Azért így isdott fényt, meleget. Különös árnyakat vetett a kastély egyenetlen, fáklyáktól, gyertyáktól kormos falára.

Ekkorára odakinn koromsötét lett. Már vagy két óra telt el azóta, hogy a felfegyverzett csapat megérkezett az erdő felől. Az első tíz perc mámoros öldöklése már csak emlék. Egyre ernyedtebben várakoztak, hogy a felfelé szálló, bűzös, pernyés meleg levegő kifüstölje a bennrekedteket. De az ismételten felparancsolt fegyveresek sem az udvarház egyetlen emeletén, sem a felette lévő padláson nem akadtak egy lélekre sem.

Olyan üres volt, olyan élettelenül kongott a ház, mint még soha. Akkor hallatszott csak reccsenés, amikor a tűz újabbat harapott a fából. A türelmetlenül toporgó férfiak számolni kezdtek: nagyasszony, kisasszony meg két nőcseléd az négy, az úrfi az öt, az öregnek már nem kell sok, az hat, a gyerek meg a sarokban alszik, az hét. Ez nem az összes. Márpedig írmagjuk sem maradhat!

Nem értették. Tízen ültek-ácsorogtak a ház körül, minden oldalon kettő-három őrszem. A padlást, a szobákat bejárták. Más helyiség nincs: a kőművesek ötven éve épp csak annyit ástak le a köves földben, hogy alapot rakhassanak, ilyen helyen a házat nem pincézik alá.

Akik nem minden párnába-dunyhába kaszát döfve járták a házat, a szemüket futtatták körbe, hogy mit lehet innen elvinni. Nem igazi arany, ami sárga, de sok az ezüst – tükör, villa, kanál, gyertyatartó. Pénznek is kell valahol lennie. Beszélték, hogy a háziak harminc birkát adtak el tegnapelőtt a szemük láttára.

Nem világított a hold, nem huhogott bagoly. Sötétség, néma csend ült a hegy és az erdő felett. A faluig legalább egy óra legyalogolni az úttalan utakon. Kocsin, lovon feleannyi. Hang nem hatol el, fény nem látszik oda.

De ki ment volna segítségért, ki jönne segítségül ilyenkor? Hiszen csak békétlen lélek nem tért nyugovóra ilyen kései órán. Maguk a támadók is egyre kókadtabban álltak egyik lábukról a másikra a kiegyenesített kaszájuk mellett.
Hirtelen irtózatos sikoly hasított az éjszakába.

Az ebédlőterem árnyékba boruló sarkából jött a hang. Anyját hívta a sarokban fekvő kisgyermek, jajveszékelt, rángatózott a lába. A mellé rendelt őrszem maga felé fordította a kis testet, de látta, hogy csukva a szeme, álmában kiabál. Megint éleset sikoltott.

Az ember kiejtette a kezéből a fokosát, és az övéhez nyúlt. A tűz fényében megvillanó kést a kábult kicsi testbe mártotta. Az nyikkant egyet, de nem vergődött, a szíve közepébe szúrt a penge, azonnal meghalt.

Az öreg mellett őrködő buzogányos torz, kárörvendő vigyorral szedte ki a kikötözött vénember szájából a zsebkendőt, hogy erre szóljon valamit, sírjon, átkozódjon. Annak hirtelen jobbra nyeklett a nyaka. Haláltusájában meredt ki a szeme, azért maradt nyitva. Még akkor megfulladhatott, amikor a kendőt a torkáig nyomták, rég kiszállt belőle minden élet. Amint eloldozták, az ernyedt test a székből a földre zuhant.

A buzogányos áhítattal lehúzta az öregember ujjáról a pecsétgyűrűt, és felmutatta a többieknek. Ezt jelnek vették mindannyian, hogy aki bújt, aki nem, véget ért a gyilkolás, végre kezdődhet a szabad rablás.

A képeket a falakon hagyták, a kristálypoharakat lesodorták a polcról, felborogatták a nehéz bútorokat, de csak miután kiforgatták a fiókokat, összecsomózott asztalkendőre halmozták az ezüstneműt. Örömmel, nekiszilajodva romboltak a hosszú, tétlen ácsorgás után. Magukról megfeledkezve pusztítottak mindent, ami lábon állt. Nem néztek se jobbra, se balra, amíg fel nem túrtak, pozdorjává nem zúztak, bármit látott is meg a szemük.

Először a vezér, a gólem arca fehéredett el, ő vetett elsőnek keresztet. Ezt látván kapta ugyanoda a többi is a tekintetét.

Pár pillanattal korábban ugyanis, a nyitva hagyott ólomüveg ablakban az asszony feje jelent meg. Vállán a rojtos kasmírkendő, amelyben az erdőre járt, hogy körmére nézzen az embereknek. Most is ugyanúgy mérte őket végig, mint ahogyan már megszokhatták tőle: undor és megvetés szemében és ajkán, orrát fintorgatja a bűz miatt. Benézett, de aztán, mintha látásukat sem bírná, elfordította a fejét. Mintha szokása szerint mondaná: oktalan barmok, várjátok csak ki a büntetésetek!

Mindannyian megdermedtek. A vezér tért magához elsőnek. Hiszen a saját kezével metszette le a nyakáról a nagyasszony szőke kontyos fejét. Üveges szemekkel valami igét mormolt el. Az égő fáklyával háromszor rajzolta a levegőbe a kereszt jelét, majd belekapatott vele a sárga brokátfüggönybe. Aztán annyit mondott, utánam!, és a kocsiszínre nyíló oldalajtón menekítette a seregét.

Némelyek a jelenéssel ellentétes oldal ablakain ugráltak ki, de előtte úgy tettek, mint a vezér: szőnyeget, gobelint, terítőt, más könnyen éghetőt gyújtottak meg. Volt, aki a fáklyát is háta mögé hajította, hogy gyorsabban futhasson. Minden mást is veszni hagytak.
Útjukat az erdőben a lángoló ház fénye világította meg. Az udvaron őrködni hagyott gyerek már az első kanyarnál utolérte őket, mert őt még igen fürgén vitték a lábai.

Hiába esküdözött utána a kölyök a Szűzanyára, szentképre, hogy unalmában ő tűzte a nagyasszony fejét kiegyenesített kaszája hegyére, és így tolta fel az emelet ablakpárkányáig, egyikük sem lassította meg a lépteit, amíg a tűzből már csak kis sárga pontot nem lehetett látni.

Alkonyatkor kezdték a munkát, éjfélre a késlekedés ellenére sokat végeztek, hajnalra pedig a kastély és egy darab erdő is porig égett.

Szécsi Noémi: Nyughatatlanok (Európa), 436 oldal, 3500 Ft